Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 6-7. szám - A magyarság szellemi és kultúrális egysége

életté formálódott, amelynek megvannak a maga sajátos színei, adottságai, és belső kényszerűségei. Nemcsak megismerni, de fel is kell szívni magunkba ezt a három planetáris magyar életet, hogy a központi magyar naprendszer gravitációs ereje szabja ki történeti pályájukat. Sajnos, néhány írót, politikust és tudóst leszámítva, alig foglalkozik valaki Magyarországon a megszállt területek problémáival. A társadalom széles rétegei előtt a rokonszenv, a részvét és a hazafias érzés csillámaiban megjelennek ugyan néha ezek a kérdések, de hol van itt átfogó, egyetemes érdeklődés, s egy olyan szolidaritás, mely a másik oldalon, ellenségeinknél, megnyilatkozott, s1 a háborús összeomlás után reánk támadva képes volt az ezeréves magyar államot is felrobbantani? Ilyen összefogásról, ekkora szervezettségről Magyarországon ma még álmodni sem lehet. Nem hogy a politikai határokon túl, de még azokon belül sem. Azt talán mindenki tudja Magyarországon, hogy van önálló erdélyi magyar irodalom, amelynek talán több a mondanivalója, mint jómagunknak, s van egy transzilvanista-irány, amelynek reprezentatív szervei az Erdélyi Helikon és a Szépmíves Céh. A magyar kultúrának és szellemi életnek sajátos egyéni kivirágzásai ezek, amelyek azonban már elfoglalták helyüket a politikai határok fölött álló nagy magyar szintézisben. Ezáltal Erdély is, a maga történeti teljességével, valahogy közelebb jutott hozzánk. De vájjon tudnak-e a szélesebb körök Magyarországon arról, hogy milyen szellemi harcok dúlnak a Felvidéken s szemben Erdély magyarságának irodalmi, művészeti s mondjuk társadalmi és politikai egységével is, milyen mélyreható ellentétek választják el Felsőmagyarországon egymástól a régi ós az új generációt? Irodalmi élet itt is van, lapok, folyóiratok indultak meg, nagy részükben azonban, sajnos, elhomályosult a magyar történeti egységhez való hűség gondolata, sokkal jobban erőre kap valami ultraszociális társadalomszemlélet és az új államalakulással szemben való túlzott opportunitás. Különösen az ifjúság egy része — szerencsére jóval kisebbik része — az, amely teljesen leszámítolta az új helyzetet lelkileg is és nem tud, vagy nem is akar a magyarság történeti gondolatáig fölemelkedni. Ez a legkomolyabb ütköző pont, a legmélyebb ellentét, a többi már mind csak ebből származik. Mert a Felvidék ifjúságát valósággal atomizálta a politikai, gazdasági, felekezeti és irodalmi ellentétek sokrétűsége — ezért nincs is értéke és jelentősége ennek az ifjúságának a kisebbségi harcok szempontjából. Bizonyos, hogy mi magunk is okai vagyunk ennek, mert a súlyos nehézségek ellenére is meg kellett volna találnunk az utat hozzájuk ós szellemileg ki kellett volna emelnünk őket végzetes elhagyatottságukból. Sajnos, ez nem történt meg. Hogy Erdélyben erre nem volt szükség? Erdély hamar megtalálta a maga lelkét, mert mindig is megvolt a lelke és valamennyire független és önálló is volt, de a Felvidék annyira idetartozott, nemcsak intellektusa, hanem érzelem- és kedélyvilága is anynyira egy volt az ittmaradottal, hogy a területi és politikai elszakadás után törést kapott a lelke, s e gyógyíthatatlan sebet most a legkülönbözőbb orvosszerekkel próbálja beforrasztani. Innét az ellentétek sokfélesége. Három év előtt történt ugyan kísérlet az egység megteremtésére a »Magyar munkaközösség« mozgalmának megindítása által. Ennek a tömörülésnek, mint a hasonló című folyóirat írta, az a célja, hogy a csehszlovákiai magyarság gazdasági és ezen keresztül kulturális egységét megteremtse s ezáltal az összmagyiarság érdekeit szolgálja. Talán ebből iá szervezetből kiindulhatna végre egy olyan pártokfeletti kisebbségi adminisztráció, mely a nagy földrajzi, társadalmi és világnézeti} széttagoltság áthidalásával egységbe tudja foglalni és a jobb jövő számára át tudja menteni a felvidéki magyarság nyelvi, irodalmi, művészeti kultúráját és egyéb nagy történelmi értékeit. De, hogy ez a magárabagyatott nyolcszázezer magyar ezt a legendás feladatot elvégezhesse, ahhoz szüksége van a másik tizenegy millió magyar támogatására is. A módot éis eszközöket ehhez megszabja számunkra az a reálisabb történetszemlélet, amellyel most a Kárpátok medencéjében élő egész magyarság sorsát néznünk és alakítanunk kell. III. Ez a reálisabb történetszemlélet teszi kötelességünkké mindenekelőtt azt, hogy a magyarság helyzetét annak az 1930-as népszámlálásnak a tükrében vegyük vizsgálat alá, amelyet ellenfeleink végeztek, s amelynek adatai még mindig csak részletekben kerültek a nyilvánosság elé. A Kárpátok medencéjében kb. 12 millió fajmagyar ember él, akik közül mintegy 9 millió esik a csonka ország területére, 1,700.00 a románok által megszállott magyar részekre, továbbá bukovinai és moldvai régi településekre, mintegy 800.000 a cseh impérium alatti területekre és 500.000 Dél-Magyarországra, valamint a Szerémségre. Az osztrák uralom alá került nyugatmagyarországi részek magyar lélekszámáról nincsenek ezidőiszerint pontos adataink, ez a tétel azonban a másik háromhoz képest mindenesetre egészen jelentéktelen. Ha már most azt vizsgáljuk, hogy e, meglehetősen objektív számokkal szemben, milyen eredményeket hozott ki az utódállamokban az 1930. évi népszámlálás, akkor arra a megdöbbentő eredményre kell jutnunk, hogy a román területeken körülbelül 400.000-el, csehszlovák területen 200.000-el, a Délvidéken pedig 100.000 magyar lélekkel kevesebbet mutatnak ki a hivatalos statisztikai adatok. Hogy ezek az eredmények, hogy születtek meg, arra élénk világot vetnek azok a mesterkedések, amelyekkel az illető kormányok a magyarság lélekszámát minden áron kisebbíteni igyekeztek. Itt van mindenekelőtt a névelemzési eljárás. Németnek könyvelték el elsősorban a németnevü magyar lakosság legnagyobb részét és azután egyszerűen zsidó nemzetiséghez írták át mindazokat, akiket a politikai kedvezések és fenyegetések se tudtak eltántorítani a magyar nemzeti hűségtől. Ez alatt az imperiumok alatt nem az ezámít, hogy valaki magyarnak vallj a-e magát, vagy sem, hanem elsősorban döntő tényező a név hangzása és eredete, de mindenekfelett az a tendencia, amely miden vonalon háttérbe igyekszik szorítani a magyarságot. Jellemző, hogy mindazokat a görögkatolikus színmagyar lakosokat is románnak nyilvánítottak, akik 1918-ig a hajdúdorogi püspökség joghatálya alá tartoztak. Ilyen körülmények között nem 20