Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - A magyar politikai gondolkodás a világháboru előtt és után

közjogi okok miatt törtek ki, s utánuk az újból visszatérő abszolutizmus nem voltak alkalmasak, hogy a rendi^közjogi gravaminális gondolkodás helyett a polgári liberális gondolkodás meggyökerezhessék, hogyha a társadalom rendi szerkezetének megfelelően átidomulva is. A kiegyezés után a liberális államberendezés tehát még mindig rendi társadalom fölé telepedett, s így a politikai gondolkodás is csak külső formáiban, s főleg a gondolatok közlésére szolgáló intézményekben, a parlamentben és sajtóban volt liberális, tartalmilag azonban rendi-gravaminális maradt. Ez magyarázza egyúttal azt a következményt is, hogy a parlament érdeklődése, híven a társadaloméhoz, csaknem kizárólag közjogi irányú maradt, a liberális reformok és később a szociálisok viszonylag csak igen csekély visszhangra találtak, s ez a visszhang sohasem volt tartós. Ez teszi érthetővé, hogy a kiegyezés korának parlamentjében a néppárt fellépéséig — a Sennyei-párt és az antiszemita-párt rövidéletű szerepétől eltekinthetünk — világnézeti különbség nem volt a pártok között, sőt rövid idő múlva ez a párt sem különbözött már a többitől, mert világnézeti programpontjait meghagyva a kiadott program írott malasztjának, nagy kedvvel vett élénk részt a közjogi jellegű vitákban. Magyarázattal tartozunk még arra vonatkozólag is, miért volt legalább annyira kizárólagos a liberális pártok uralma, mint most a konzervatívoké és hogyan volt lehetséges mégis egy-egy szocialista földmívespárti képviselő jelenléte a Házban, s hogyan kerülhetett szóba az 1910-es évek derekán a választójog kérdése, ha igaznak fogadjuk el, hogy a politikai érdeklődés kizárólag közjogi volt? A liberális pártok egyeduralmának oka az volt, hogy az aktív és passzív választójog részeseinek többsége, a középnemességből került ki. Ez az osztály pedig a deáki és 48-as kossuthi liberális ideológiát tette magáévá, mert főleg Deák és Kossuth tudták a liberális elveket a nemesi gondolkodásnak megfelelően átalakítva előadni. Tulajdonképpen nem is annyira maguk az elvek, mint a két nagy ember személyes tekintélye és az, hogy a közjogi gondolkodás náluk is középponti kérdés volt, tette a liberalizmust »udvarképessé« a politizáló magyarság számára. A konzervatív gondolat éppúgy közjogi okokból nem volt »udvarképes« a magyar közvéleményben, ahogyan a liberális az volt. A konzervatív pártok a tekintélyelvet képviselik és monarchikus országban az uralkodó körül csoportosulnak. Népies alapjuk a nemzeti szempont hangoztatása. Tekintettel aulikus és nacionalista voltukra, csak nemzeti dinasztia esetében lett volna jogosultságuk, míg a kiegyezés korában a Habsburg uralommal összeférhetetlenek voltak. Nálunk ekkor a nemzeti gondolat a függetlenség megóvására irányult, a dinasztikus politika pedig annak korlátozására. így az aulikus politika nálunk egyértelmű volt az antinacionális gondolkodással. Ehhez járult még a konzervatívok keresztény gondolkodása, amit a közjogi-liberális gondolkodás nem tudott megérteni és a felvilágosodás racionális vallástalanságában, az attól kölcsönzött terminussal klerikálisoknak csúfolta őket. Nem csoda, hogy ilyen alakulások, vagy rövid idő alatt eltűntek, mint Sennyey pártja, vagy egyszerűen félretették világnézeti célkitűzéseiket. A liberális elvek ilyen nagy protekció mellett szabadon terjedhetnek; ötvenéves nyugodt korszak igen alkalmas volt a tásadalomban való elterjedésre és hozzáidomulásra, s a közjogi gondolkodásnak meg kellett kezdenie élethalálharcát a társadalomba lassanként beleivódó liberális eszmékkel a politikai életben való uralomért. Egyelőre még a közjogi gondolkodás győz, és az 1894—95-ös liberális gondolkodástól sugallt reformok körül keletkezett viták további folytatását és irányukba való fejlődést elfojtják a feltörő közjogi kérdés harcai, s tart ez 1910-ig. A munkapárt uralomrajutásakor a közjogi gondolkodás alig tud magához térni attól a súlyos csapástól, amit a kormányra jutott koalíció kormányzásának sikertelensége a közjogi gondolkodásba vetett hitre mért. Azonban a választójogi kérdés, mely inkább kormánybuktatási taktikára, mint igazi megvalósításra volt szánva, (ezt mutatja a választójogi ligán belül a kérdésben való nézetkülönbség, amelyet a senki különvéleményét nem sértő, általánosságokban mozgó közös nyilatkozatok csak rosszul lepleztek) voltaképpen az újból erőre kapó közjogi ellenzék mozgalma. A teljes választójogot komolyan csak a szociálisták akarták, meg a demokraták, később a polgári radikálisok, akiknek hívei csak a társadalom vékonyabb rétegét alkották, a szélesebb megmaradt a választójog korlátozott reformjánál, annak kitágításánál, igen helyesen ügyelve a nemzetvédő rétegek véleménye domináns voltának megóvására. Azonban maga az a tény, hogy végre már más tárgy is nagyobb érdeklődést kelthetett, mutatta a közvéleménynek a közjogi gondolkodástól a liberális felé való lassú, de állandó áttolódását és a közjogi és liberális elvek harcában, az utóbbinak előbb-utóbb bekövetkező győzelmét. Viszont a társadalomnak és szervezetének a doktrínákra gyakorolt módosító hatását szemlélteti, hogy a nemzet többségének az általános választójog helyett a történeti osztályok befolyásának megóvására irányuló korlátozottabb választójog volt az igazi ideálja, ha az egykorú hírlapok és a tüntetések látszólag ellene is mondanak ennek. Viszont itt tekintetbe kell vennünk, kik szerepeltek a tüntetésekben és azt, hogy a hírlapok csak a külső eseményekről adhatnak hírt, a társadalomban végbemenő folyamatokról nem. A vezető politikai rétegek gondolkodásában ilyen változást lehet lassanként észrevenni s a volt közép>memesség leszármazói, akik nálunk azt a szerepet töltik be, mint külföldön a polgárság, liberális szellemmel itatódnak át. Azonban a liberalizmus csak a harmadik rend felemelését jelentette, s a negyedik rendről az ipari- és mezőgazdasági munkás jogairól és gondolkodásáról nagyobbrészt megfeledkezett, s a szabad verseny hajszájában, a kapilalisztikus profitgazdálkodás lélektelen, tisztán számokon felépülő gazdasági rendszerében csekély belátás volt remélhető a negyedik rend számára. Éppen ezért külföldön a szocialista pártok igyekeztek pótolni a nagy francia forradalom után létrejött liberális rendszer hiányait, s ők vették kezükbe a munkásság sorsának intézését. Velük szemben lépnek fel a keresztényszocialisták, ugyanolyan céllal, de más világnézeti alapon. A negyedik rend nálunk, a külfölddel ellentétben a főleg mezőgazdasági munkásságot jelentette, mert a gyáripar állandó fejlődése ellenére is az ipari munkásság csak a jobban szembetűnő, de kisebb létszámú alkotója volt a negyedik rendnek. Az ő érdekeiket képviselte az az egy-egy képviselő, aki 35