Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - Deák Ferencről

fejedelmi férjét követve, az osztrák császárvárosba tette át lakhelyét. A tüneményesen szép fejedelemasszony, aki a korlátlan szabadságlehetőségek otthonából jött, új hazájában és megváltozott körülményei közepette, ma már tudjuk, hogy nem találta jól magát. Pszichológiailag így érthető meg, hogy az elnyomottnak vélt egyéni sors fogékony volt és meleg érdeklődést mutatott az akkor szintén elnyomott magyar nemzet sorsával, amely lassanként már egy emberben: Deák Ferencben testesült meg. Az ötvenes évek folyamán főnemeseink. — akik annaleseinkben, mint a magyar ókonzervatívek örökíttettek meg, — politikai befolyásukat éppen úgy elvesztették, akárcsak a magyar politikai közéletnek 1848. előtt szereplő tagjai. Egyéni és családi összeköttetésük azonban változatlanul fennmaradt és annak segítségével informáltak másokat és informáltatták magukat. Ennek köszönhető többek között az is, hogy az ötvenes évek vége felé lassan viszszanyerték politikai befolyásukat is, amelynek egyik kézzelfogható bizonyítéka volt a birodalom egyes országai, így Magyarország részére is kiadott októberi diploma. Ha /addig csaknem beláthatatlan nagy távolság választotta el a nemzetet a dinasztiától, úgy ez az alkotmánylevél legalább is a fele útra hozta egymáshoz közelebb azokat. Ebből is nyilvánvaló, hogy Deák Ferenc és követőinek passzív magatartásán kívül a magyar ókonzervatívoknak a működése is hozzájárult ahhoz, hogy az egyszer elveszettből ismét élő alkotmány legyen; sőt nélkülük, helyesebben kifejezve, eredményük: az októberi diploma nélkül, Deák Ferenc meg sem kezdhette volna a minden túlzás nélkül korszakalkotónak állitható fellépését. A haza bölcsének köztudomású fizikai erejét szellemi ereje múlta felül; szellemi erejénél pedig még az erkölcsi ereje volt nagyobb. Ennek a hatalmas erkölcsi erőnek volt a közvetlen folyománya, hogy rendületlenül bízott a jogban és annak feltétlen átütő erejében. Két klasszikus feliratában, amelynek egyes fejezeteit középiskolásaink könyv nélkül tanulják és tudják is; Lustkandllal, az osztrák közjogásszal folytatott gigantikus méretű polémiáiban és az 1865. évi remekbe készült húsvéti cikkben nemcsak e sziklaszilárd meggyőződéséről bizonyosodhatunk meg, hanem arról is, hogy a hoszszú esztendők csendes visszavonultsága alatt hazánk jövendő sorsának helyes kialakulása már előzőleg megérlelődött benne s mindaz, ami e ragyogó tanulmányokban szétszórtan található, csupán arra várt, hogy összegyűjtessék. A második felirati javaslatát, mint ismeretes, az országgyűlés feloszlatása követte, azt pedig a februári pátens. Csak amikor a februári pátenssel teremtett provizórium kora is lezajlott, kerülhetett sor a hatalmas jogianyag összegyűjtésére, rendszerbefoglalására és formábaöntésére, ami az 1865-ik magyar országgyűlésen ment végbe. Az új országgyűlésnek már ia nagy többsége Deák Ferenc és nagyszabású elgondolása mellé és mögé állott. Csupán két, a számításból egyáltalán ki nem hagyható tényezőnek a hozzájárulása volt még ismeretlen. E kettő közül az egyik Ferenc Józsefé, a másik pedig az osztrák örökös tartományokból lassan átalakuló Ausztriáé. Régebben is sejtettük, de most már gróf Corti könyvéből9 minden kétséget kizárólag megállapíthatjuk, hogy I. Ferenc József hajthatatlan ellenállását szinte egyedül és kizárólag Erzsébet királyné befolyása változtatta meg, aki nélkül a hatvanhetes kiegyezés megalkotása éppen úgy elképzelhetetlen!, mint Deák Ferenc nélkül annak elgondolása és megszövegezése. Az osztrák örökös tartományok aggályait viszont Ferenc József császári tekintélyével oszlatta el s így került 1867. év végén Lajtán innen és Lajtán túl tető alá a kiegyezés esztétikai és etikai szempontból egyaránt érdekes épülete. Jól mondja tehát Ferenczi már idézett Deák életrajzában, hogy a »kiegyezés nagy műve Deák életének legnagyobb alkotása s politikai pályájának méltó befejezése«.10 1867-ben Deák Ferenc sem a neki felajánlott kormányelnökséget, sem a koronázó nádorispán tisztét el nem fogadta, még a legkisebb kitüntetést is elhárította magától. Nem kell nekem semmi, — úgy mondotta egy alkalommal — a haza bölcse. A király »minden valószínűség szerint túlél lengem és csak azt kívánom: mondja, ha meghalok, hogy Deák Ferenc becsületes ember volt«.n A haza bölcse hátralévő éveiben még szeretetteljes és féltő aggodalommal kísérte alkotásának gyermeklépteit. S amint egyre inkább visszavonult a közélettől, tekintélye nőttön-nőtt, s iámnak oly magas fokát érte el, hogy történelmünk folyamán csakis uralkodóink legkivételesebbike versenyezhetett volna vele. Majd midőn 1876. január végén, hatvan évvel ezelőtt elhunyt, halálát szívbőlfakadó országos gyász követte, amelyben osztozott nemzetével együtt a király s különös kihangsúlyozással nyilvánította ezt az együttérzést a magyar királyné . . . A kiegyezés révén olyan helyzetbe kerültünk, mint amiben sem 1723-ban, 1790-ben, de még 1848-ban sem voltunk. Állami létünk önállóságát, amelyet rövidebb-hosszabb időre tényleg elvesztettünk, de jögilag mindig megtartottunk, sikerült általa olyan nagyhatalmi előkelő állással összeköttetésbe hozni, amelyhez hasonlóban csak az Anjouk és a Hunyadiiak korszaka alatt volt részünk. I. Ferenc József alkotmányos korszaka nemzetünk történetében csak a legfényesebb epochákkal: Szent Istvánéval, III. Béláéval, Nagy Lajoséval, Hunyadi Mátyáséval és Mária Teréziáéval hasonlítható össze . . . A hatvanas évek folyamán az alkotmány helyreállítása tekintetében háromféle irányzat bontakozott ki. Az első az úgynevezett megyvenhetes, tehát a rendi alkotmányhoz való visszatérés volt, amelynek egyre pislákol óbb lángját a miagyar ókonzervatívok élesztgették. A második, a negyvenkilences alkotmánynak az újraéJésére és ismételt életbeléptetésére való törekvés volt; a harmadik pedig a negyvennyolcas alkotmányhoz való visszakapcsolódás volt, amelyet eleinte Deák szinte egyedül, majd később egyre nagyobb számmal fellépő követői képviseltek. A három közül tudjuk, hogy ia harmadik öltött testet és így élő valóságot. Csodálatos, hogy amíg úgy a nép széles rétegei, mint a magyar intelligencia, nemcsak rokonszenvvel viseltetett a negyvennyolcas alkotmány iránt, hanem népszerűséggel is vette körül azt, addig a hatvanhetes kiegyezés iránt kezdettől fogva sem volt képes felmelegedni, sőt a közömbösséget egy bizonyos ellenszenvvel tetézte. És csiak ebből magyarázható az, hogy sikerült szinte egy félévszázadon keresztül negyvennyolcat és hatvanhetet, mint közjogi ellentétet egymással a napi politikában is szembeállítani, holott az előbbiekből is szemlélhettük, hogy a kettő között ellenmondás nincsen s hogy a hatvamhetes kiegyezés nemcsak a negyven25