Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - Szellemi törekvések a magyar irodalomban (1900-1935)

radikális és konzervatív történelem alakult volna ki, kialakult egy nemzeti öntudatrombolás és vele szemben egy kongó és bombasztikus magyarkodás. A radikálisok és konzervatívok harcának gyökere nem a politikában volt. Sokkal inkább a szellemiség, amely a történelem területén küzdött, határozta meg a politika helyzetét is. A magyar szellemiség visszatekintő volt és azt kellett eldönteni: milyen volt a mult. A radikálisok azt tanították, hogy az, amit eddig a múltról mondtak, szemenszedett hazugság. A radikális történelem titkos végső tanulsága, hogy a történelmi vezetők legnagyobb része csaló, pénzéhes, hiú, kéjvágyó, becstelen ember volt. A konzervatívok ezzel szemben különös gonddal ápolták és terjesztették azt a hitet, hogy a magyar nép múltja a legbüntelenebb dicsőség, csak éppen balszerencse üldözte s ezért volt sorsa oly nehéz. A politikai harc ütközőpontja is ez a kérdés volt, néha közvetve, néha egészen nyíltan: azt kellett eldönteni, hogy az ember milyen álláspontot foglaljon el a mult felé. Pártok szembenállásában is az volt a kiélezett kérdés: 48 vagy 67, — mi a mult: dicsőség, vagy megalkuvás? A kor kiszolgáló irodalmában jól látni ezt a két irányt: a lobogó hazafiaskodást az egyik oldalon, a másikon kevésbé nyíltan, de annál hatékonyabban a tudatos nemzetrombolást. A kifejező irodalom is ezt a szellemi helyzetet fejezi ki: nagy nép a magyar, vagy kicsiny, — multunk dicső volt, vagy sötét. Ebből a korból származik az az ellentét, amely még ma is kísért: kelet és nyugat szembenállása, a magyar nép, mint két világ ütközőpontja; ez az idő kezdte el keresni a történelemben azt a pontot, ahol a magyar sors balra fordult s ennek az időnek terméke az a beteg gondolat, hogy a pogányság vad, rabló csordája az igazi magyar s a nép romlása a kereszténységgel kezdődött. A multbanézés szellemisége a háború kitöréséig tartott. A háború alatt mindinkább lehanyatlott s mikor a békét megkötötték, már semmi ereje sem volt. De a multbanézést nem követte más szellemiség. Első pillanatra azt lehetne hinni, hogy a húszas és harmincas években az új nemzeti öntudat formája: az elszakítottság, a feldaraboltság lett. A való helyzet az, hogy a feldaraboltság nem lett általános, az egész népet átható közös tudattá, vagyis nem lett szellemiséggé. Közösnek ezt csak egészen vékony réteg érezte. 3. Az irodalom a század elején nem alkotta a szellemiséget, csak részesedett benne. Ebben a korban egyetlen író kísérelte meg, hogy az irodalmat szellemivé tegye. Amennyiben az irodalomban az ő müvein kívül elvétve jelentkezik a szellem, nem önálló, hanem az ő nyomában jár. Egyébként az időt teljesen a kiszolgáló és kifejező irodalom tölti be. Ady Endre a multbanéző szellemiségben áll, de több, mint csak multbanéző. Üj és más felelőssége volt, amit a korban senki sem érzett, csak ő. A magyar sors nála nem elmúlt és lejátszódott élet, amihez már nem lehet hozzányúlni; jóslataihoz, látomásaihoz, előérzeteihez egészen külön forrása van, — innen merít. Az egyedüli, aki tudja, hogy amit akkor múltnak láttak, az jelen. Ady nem radikális és nem konzervatív, vagyis radikális is, meg konzervatív is. Tudja, hogy mind a két pártnak igaza van: a magyar mult egyben lesújtó és fölemelő. De a jelen is az. A mult tele van vérengző éa gonosz vadakkal; a jelen is. De a mult tele van megrendítő nagysággal; a jelen is. A radikálisok aláássák az úriosztályt, — Ady hangsúlyozza a magyar úr morális fensőbbségét. A konzervatívok a nemzeti öntudatot védik, — Ady tudja, hogy a nép ezen a ponton él, vagy hal. Demokrata és arisztokrata együtt, hatvanhetes és negyvennyolcas együtt, paraszt és városi, polgár és szocialista. Mert számára az ütközőpont nem ott van, ahol a nagyképű történészek és nagyszájú politikusok számára, hogy a mult dicső volt, vagy sem s a magyar nép életképes, vagy sem. A válságpont nem volt, hanem: van. A sors nem a múltban dőlt el, hanem állandóan aktuális. Mindaz, amit a század eleje történetnek nézett, tulajdonképpen az akkori idő volt. És Ady látta, hogy döntés helyett igyekezett mindenki a döntést elodázni; ahelyett, hogy a helyzetet tisztázták volna, egyre jobban összezavarták; és végül, ahelyett, hogy az idő követelményével szembenálltak volna, hazudtak, a konzervatívok éppen úgy, mint a radikálisok. Ady szellemisége a sorssal való teljes és tiszta szembenézés, a valóság felismerése. Költészete olyan történeti lélekjelenlét, amilyen Zrínyié, vagy Keményé. A teljes illúziótlanság és egyben a nemzeti öntudat megerősítése Ady költészetének szándéka. Ady művének szellemisége abban hangzik ki teljes erővel, hogy képzelödés nélkül, szigorúan, de teljes szenvedéllyel és a magyarság anyaföld-érzésének egész harcbadobásával meg kell kísérelni a magyar sorsot kedvezőre fordítani. Ez az Ady-költészet szellemiségének parancsa, ez benne az a szellemi tény, amely függetlenül volt és van korától, amely ócsárolta es imádta, közönségétől, amely gyűlölte és sztárt csinált belőle. Hogy Ady szellemisége nem vált nemzeti szellemiséggé, az nem csak Adyn és nem csak a nemzeten múlott. A bukás feltétele emberben és körülményben egyformán jelen van. A közönségnek nem volt egységes állásfoglalása. Egy része tiltakozott Ady ellen, sajátságosképpen ez volt a jobbik fele. Másik része istenítette, s ezzel ahelyett, hogy Ady szellemiségének erőt adott volna, lehetetlenné tette elterjedését. Azok, akik Ady mellett voltak, állásfoglalásukkal oly mélyen kompromittálták, hogy a közösség jobbik fele, még ha megértette volna is, hogy miről van itt szó, e pártolóktól visszariadt. De még ez az eset is csak szórványos volt. A valóságban sem itt, sem ott nem vették komolyan. Nem akart akkor és ott senki igazságot; mindenki a maga igazságát akarta. S ez az igazság változott, aszerint, hogy ki milyen volt. A becsvágyó igazságát úgy hívták, hogy pénz; a hiú igazságát úgy hívták, hogy szereplés; a becsvágyó és hiú igazságát úgy hívták, hogy pénz és szereplés. Ady maga pedig nem volt az a személyiség, aki bármiféle szellemiséget tartani tudott volna és végig tudta volna vinni. Egyéni élményvilága az európai nihilizmus, a feloldódás, süllyedés, szétbomlás. Életmenete pedig élményeihez alakul. Nem tudott megnemesedni annak a szellemnek magas tisztaságában, amelyet hordott. Valószínű, hogy azt a szellemet, amelyet költészetében megvalósított, ő maga éppoly kevéssé értette, mint más. Mert ha értette volna, lett volna annyi ereje, hogy ne semmisüljön meg terméketlen és hiábavaló önrombolásban. Adynak a szelleme nem az volt, aminek lenni kellett volna: fény, amely áthatja és személyes életét is fölemeli. A nihilizmus embere halálkereső; Ady saját szelleméből csak annyit értett, hogy ez alkalom az összetörésre, lehetőség arra„ hogy itt megkínozza, szétzúzza, összevérezze magát. A veszélyt, amit e szellem jelentett, nem kitüntetésnek fogta fel és nem heroikus életet alkotott belőle, hanem átoknak érezte és felhasználta arra, hogy belepusztuljon. 4. Ady abban a pillanatban, amikor a háború elveszett, és Magyarországot feldarabolták, időszerűtlenné vált. Mindaz, amit jósolt, elkövetkezett. Ettől az időponttól 7