Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - Szellemi törekvések a magyar irodalomban (1900-1935)

kezdve minden, törekvés, amely Adyt a jelenben még fenn akarja tartani és úgy állítja be, hogy Adynak az 1920. utáni időre is van mondanivalója és tanulsága, hamis, téves és anakronisztikus. Pedig sok tekintetben ez az idő az Ady-győzelem ideje. Alkalom az újjongásra: kifeszült mellel hirdetni lehetett, hogy íme, mégis csak igaza volt! — mégis tönkrementünk — ő megmondta! Szánalmas ünnep fölperzselt Jeruzsálem romjain Jeremiás szavalóesteket tartani és idézni a verseket, amikben a próféta e pusztulást megérezte. Diadalmaskodva szavalják: úgy-e megmondta! -— Kinek mondta? Azoknak, akik most szavalnak. Akkor hallgattak. Szabó Dezső nem tartozik ezek közé. Tudatos Adytanítvány. De Szabó Adyja szuverén teremtmény, akinek a halotthoz semmi köze. Azt az Ady Endrét, akinek Szabó Dezső követője, tanítványa, utóda és folytatója, úgy hívják, hogy Szabó Dezső. »Az elsodort falu«-nál megrázóbb eseménye a magyar irodalomnak alig volt. A szabadságharcot követő elnyomatás idejében egész irodalom jelentette azt, amit 1919-ben egymagában egy mü. Nem Ady és Szabó alakjainak összelátása, nem a háborúelőtti Magyarország kibelezése, nem Ady lírai stílusának a regénybe való áttétele, nem a gondolatok és képek rendkívüli bősége volt az, ami ezt a hatást tette. Valami új jelentkezett itt, valami, amit mindenki várt, s mégis váratlanul jött, mert már elveszett a remény, hogy jönni fog. Titkos és rejtett felszólítás, — több, parancs volt az, ami elhangzott és, aminek engedelmeskedni kellett. Nem volt határozottan megfogalmazott parancs. De a szellemi parancsok, sohasem miniszteri rendeletek. Inkább kényszer felismerése és felismertetése: van egy hely, ahová össze kell gyúlni, van valaki, akit meg kell hallgatni. A háború elveszett. Az ország önálló lett, de kétharmadrészét elvették. Ami megmaradt, azt felforgatták a bolsevikok és kirabolta az ellenség. Az elsodort falu írója nem mondta, hogy tudná, mit kell tenni. De, aki könyvét elolvasta, azt érezte, hogy tudhatja. Összegyűlni, megtudni, hogy mi a teendő; egy helyre tömörülni és meghallgatni, hogy mit mond a jövőről, aki oly sokat tudott mondani a jelenről. A multbanézés ideje eltűnt. Mi a te<sndő? Szabó terminológiájában: magyar népi kollektívum, — a paraszt-föld-ország megalapítása, — nagy közösség — új szabad magyar állam. De ezzel a kezdettel tulajdonképpen minden be is fejeződött. Nem történt semmi. Szabó új emberfajt hirdetett: a kollektív magyar típust és példaként Adyt állította fel. Ebben kétszeres és végzetes csalás és öncsalás volt. Az egyik az, hogy ez a típus nem Ady volt, hanem Szabó. Ezt hamar észrevették, de könnyen megbocsátották. Van valami természetes nagylelkűség abban, hogy valaki saját személyét teljesen alárendeli egy halott géniusznak, még akkor is, ha ennek a géniusznak képét teljesen önmagából és önmaga formájára készítette. Az önfeláldozás mindig imponáló, még ha az ember a maga által faragott istenségnek is adja fel önmagát. Ezzel a hibával a csatát még megnyerhette volna. A másik öncsalást nem vette észre senki. A háttérben lappangott, mint homályos tisztázatlanság; zavart és ezért bizalmatlanságot keltett. És ezt nem bocsátotta meg neki senki. A tény ma már világosan látható: a kollektív magyar típus, aki Szabó Dezső volt, nem volt kollektív, hanem éppen ellenkezőleg, az volt, ami ellen Szabó küzdött: individualista. Önmagának értékelésében alapvető hazugságot követett el: amikor látta, hogy az egyéniségnek és egyéniességnek minden formáját felhasználták és az individualizmust végső határig fokozták, saját egyéniségének érvényesítésére nem látott más módot, minthogy sajátmagát kollektív típusnak nevezte ki. Ebben a helyzetben Szabó nem volt egyéb, mint egy rossz szerep. Hogy individualista volt és csak individualista volt, afelől egy pillanatig sem lehetett kétség. Individualista az, aki azt hiszi, hogy neki minden szabad, és ehhez elméleteket csinál. Szabó Dezső azt hitte, de az erőt nem onnan merítette, ahonnan Ady és a század elejének többi individualistája, hogy minden szabad, mert szabad, — mert én vagyok én, — vagy egyszerűen nem mert, hanem csak. Szabónak minden szabad volt, mert ő volt a kollektív magyar típus. Ilyen öncsalást semmiféle szellemiség nem bír el. Szabó szellemisége meg sem tudott indulni. Elhangzott az új gondolat: a kollektív magyar típus. De a példa belül hamis volt: önimádó, individualista húzódott meg benne. Ez a próbálkozás a magyar irodalomban csak egyetlen pillanat volt. 5. így érkezik el az ember a harmincas évekhez. Az már világosan látható, hogy az Ady-generáció arculata mi volt. A nemzedék egy mélyen látó és nagy kritikával rendelkező írója, Balázs Béla volt az, aki a kimerítőt leírta, mikor egyik regényének azt a címet adta, hogy: »LehetetIen emberek.« Ennek a generációnak az arca a lehetetlenség volt. Lehetetlen politikai egyéniségek (Jászi, Kunfi, Károlyi), lehetetlen gazdasági fantazmák (internacionalista marxizmus), lehetetlen színpadi, zenei, festői kísérletek, kicsavart formák, elveszett jellemek, meghasonlások, bukások, — csupa lehetetlen mű, gondolat és ember. Sokkal több szomorú van ebben, mint nevetséges: ha az ember látja, hogy költők milyen erőfeszítéssel igyekeznek már elhalt nyelvet élesztgetni, kihűlt érzést felújítani, üres formákat ápolni; — ha az ember látja, hogy a társadalom hogyan igyekszik megtartani a régit, ami éppoly kevéssé sikerül, mint megalakítani az új szokást, morált, rendet; ha az ember látja, hogyan bukik meg és sorvad el a nemzedék minden tagja ebben a lehetetlenében, hogyan vész el benne tudás és tehetség, akarat és szenvedély. Minden nemzedék hoz magával történeti feladatot: ez a nemzedék a lehetetlent hozta magával. Ady éppen úgy, mint egész generációja e lehetetlen súlyával járt és ezen tört össze. A húszas években ez a nemzedék letűnt. Ami még belőle hatott, már élettelen volt. Az új generáció arca: az alapítás. Üj államot alapítanak, új gazdasági rendet, új társaságokat, szövetségeket, pártokat, egyesületeket, lapokat, egyetemeket. Ennek a nemzedéknek történeti feladata: alapítani. Sohasem volt elképzelhető ennyi egyesülés, párt, program, szándék, mint amennyi ekkor megalakult. Minden valamirevaló ember alapításokon törte a fejét. Mindegy, hogy mi az alapítás ürügye: állástalan diplomások, munkások, földművesek, gazdaságelméleti kutatók, felekezetek tömörülése. A fontos az volt, hogy a lábat meg kellett vetni valahol. Mit jelent ez a sok társaság, egyesület, folyóirat, ez a nagy alapításvágy, — a generáció kényszere, az idő parancsa, amely alól senki sem vonhatta ki magát? Végeredményben semmit. Ennek a hiábavalóságnak két oka volt. Az egyik az, hogy e nemzedék java tulajdonképpen már nem élt. Ez volt az, amelyiknek ép, egészséges, férfias alkotórésze a harctereken elesett. Aki belőle megmaradt, az éppen nem volt a java és aki visszajött a háborúból, az sem úszta meg a négyéves frontot mély belső elváltozás nélkül. A második ok az volt, hogy ezek mögött az alapítások mögött nem volt szellem. Vak és értelmetlen tevékenység volt, a széthullás, a lehetetlenség kora után következő történeti ref8