Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - Francia és magyar érdekek Középeurópában 1. [r.]

vonta, illetve a Monarchia meggyöngítését és felosztását a rendelkezésére álló összes politikai erő latbavetésével meg is akadályozta, — addig napjainkban — mikor pedig az Anschluss-veszély egyre fenyegetőbb méreteket ölt, — felszámolni látszik a magyar-osztrák támogatás koncepcióját s ezzel útját szegi egy életképes Középeurópa kialakulásának. Franciaország ez állásfaglalása érzelmileg talán megmagyarázható. A háború szellemét felszámolni képtelen Európa még ma is a nagy háború szempontjai szerint szelektál s a francia külpolitika Ausztria és Magyarországban még mai >nap is hajlandó a Ném'etbirodalom szövetségeseit látni. Azonhan e szempont objektív megvilágítás mellett sem a múltra, sem a jelenre vonatkoztatva, ma már nem elfogadható. A germán és szláv terjeszkedés ütközőpontján álló Monarchia, hogy létét megmentse, minden francia1 szimpátiája ellenére is, kénytelen volt a Hármas Szövetség kialakításához hozzájárulni, mert ellenkező esetben a germán és szláv reakció, már ai világháborút megelőzőleg keresztülvihette volna teljes felosztását. Az id. Andrássy Gyula és a két Tisza külpolitikájának sarktételévé vált Szentpétervár és Berlin összetalálkozásának és kibékülésének megakadályozása s ennek megfelelően Magyarországnak a kisebb s nem közvetlen veszélyt jelentő irányban — azaz Németország felé — kellett orientálódnia.* A pánszláv veszedelem azonban az oroszországi rendszerváltozás folytán egész napjainkig, mikor Moszkva bevonult Genfbe, nem volt virulens s így Ausztria és Magyarország szempontjából sorrendi elsőbbségre a pángermán veszély emelkedett. Az Anschluss-veszély Magyarország politikai és gazdasági függetlenségének éppen olyan kockázatát jelenti, mint az önálló és latin színezettel átszőtt speciális osztrák kultúrának. E két ország közreműködése és megerősítése nélkül tehát az Anschluss-problémát kielégítően és véglegesen megoldani lehetetlenség, hiszen csupán e két nemzet történetében és politikájában rejlenek olyan politikai erők, melyek a jelenleg labilis középeurópai helyzetnek végleges formát képesek adni. Amint 1871 előtt és után is Franciaország a német egység megvalósulásának meghiúsítása céljából a Monarchia fenntartásával mindent megtett, hogy a germánság keleti előretörésének útját szegje, úgy most az egyre jobban fenyegető Anschluss-veszély idején sem támaszkodhatik a biztos csalódás kockáztatása nélkül más népekre. Franciaországnak ugyanis nem szabad elfelednie, hogy bár a Monarchia a világháborúban a Németbirodalom mellett és oldalán küzdötte is végig a nagy mérkőzési, fennállásának már puszta létével is nagyobb szo'y'xhdot telt a frania érdekeknek, mint mai, kritikus pillanatban az AnschluSsveszélyt meghiúsítani képtelen kis szövetségeseinek e ponton teljes érdektelen hálózata. Mert Franciaország természetes szövetségese Középeurópában csak az osztrák és magyar nemzet lehet és e két ország szempontjainak kikapcsolásával csak átmeneti, de nem végleges megoldásokat lehet teremteni. * Hogy ez a veszély mennyire virulens és mennyire aktuális volt, itt elég a pétervári és berlini csá'-zári udvairok ez időben még élénk öszszoköttetésérc utaűini s arra, hogy a háború alatt is az orosz arisztokrácia 'zömét alkotó balti bánik csoportja a német orientáció érdekében milyen tevékenységet fejtett ki, amint az Franciaország pétervári követének, Paleologuenak naplójegyzeteiböl is kitűnik. Amint az 1867-i magyar-osztrák kiegyezés létrejövetelében s így egy stabil Középeurópa kialakításában nagy érdeme vok a francia diplomáciának is, úgy e belátásnak jelenleg is kell érvényesülnie és hatnia annál is inkább, mert a békeszerződések politikai és gazdasági rendelkezései által életerejében tönkretett Magyarország és Ausztria jelenleg már válaszút elé került, s ha a francia külpolitika irányukban nem árul el több hajlékonyságot és méltányosságot, félős, hogy mindkét nép — örök érdekeinek kockáztatásval és feláldozásával is — végleg német befolyás és irányítás alá, kerül. A jelenlegi francia külpolitika vonalvezetése azonban nemcsak ily elsősorban aktuális és reálpolitikai okokra vezethető vissza, hanem annak az ellenséges, történelmi falzumokra felépített szellemi propagandának is eredménye, melyet a világháborút megelőzőleg ellenünk a középeurópai viszonyokat kellőleg nem ismerő és kellőleg át nem érző — nyugati nemzetek körében végeztek. E propagandának tudható be, hogy Nyugat még mai napig sem ismerte fel Magyarország és Ausztria potenciális jelentőségét a középeurópai válság megoldása tekintetében, hogy mai napig nem akadt közvéleményt teremtő politikus, publicista, vagy történetíró, aki ez országok geopolitikai, kulturális, közgazdasági, történelmi, de főleg politikai jelentőségét a valóságnak megfelelő mértékben tüntette volna fel. Pedig ez etnikailag mindig vegyes terület egész a XIX. századig tartó békéje az Impérium Siacrum Romanum keresztény gyökereiből táplálkozó ós annak mintájára alkotott magyar királyi közhatalom kialakulására vezethető vissza. Szent István magyar király 1001-ben a Dunavölgyben már szupernacionális és univerzális birodalmi szervezetet hív létre s mikor 1526-ban Magyarország a mohácsi vész után — a keleti veszély elhárítására — a trónra a Habsburg-házat emeli, a Habsburgok közhatalma elsőrenden a szentistváni gyökerekből táplálkozik, s az Árpád-, Anjou- és Hunyadi-há.zbeli magyar királyok koncepcióját sajátítja ki. Az Impérium Romanum eszméje keleten, mint Impérium Hungaricum ölt testet, s a Pax Romána a Lajtán túli területen, mint Pax Hungarica érvényesül. A középkori univerzális szerkezettel bíró és ennek alapján felépített magyar állami közhatalom sui generis kormányzati formává változik, mely ezer éven át képes koncepciót, prosperitást és békét adni az itt élő népeknek. »A Habsburg-monarchia — írja Hóman Bálint — Kelet és Nyugat közt ugyanaz lévén helyzete és szerepe, mint a középkorban a magyar királyságé, a külpolitikában a magyar történet talajára telepedett át s az Árpádok és Anjouk koncepcióját sajátította ki. A XVIII. században a keleti veszedelem szűnőben lévén, a régi nagyhatalmi koncepció, a déli és keleti expanzió politikája éledt fel. 1718-ban a passzarovici békével Bosznia, Szerbia és Oláhország határvidékei, 1772-ben Galícia néven Halics és Ladomér, 1797-ben Dalmácia, 1878-ban Bosznia és Hercegovina e koncepció alapján, sőt a magyar király történeti jogára való egyenes hivatkozással kerültek a Habsburg királyok uralma alá. E tartományok birtokbavétele, az oláh, bolgár, szerb és montenegrói fejedelemségek felett gyakorolt protektorátus, a beavatkozások ez államok ügyeibe, a hétéves háború idején és III. Napóleon korában a fejlődő porosz hatalom ellen irányuló francia szövetség, az itáliai tartományok megszer-