Országút, 1936 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 3. szám - Francia és magyar érdekek Középeurópában 1. [r.]

X Francia és magyar érdekek Középeurópában i. A történelem néha megismétli önmagát. A fejlődés ritkán nyújt alkalmat múltbeli hibák korrigálására s az érdekelt népeknek nagy érdeke fűződik ahhoz, hogy a történelem — e szinte véletlen számbamenő — útmutatását a kellő pillanatban fel tudják ismerni. De bizonyos fátum és végzetszerűség — vagy emberi nyelvre fordítva: szűklátókörűség — kell ahhoz, hogy a történelem folyamán ismételtem felbukkanó lehetőségek újra meddőn és kiaknázatlanul essenek ki az időből. Hiszen minden mép és nemzet politikájául?.k vannak örökérvényű célkitűzései s e politikai célok szinte állandónak mondható függvény és érdek, vagyis ellenséges és szövetséges hálózatot teremtenek és feltételeznek. Ha ennek ellenére egy-egy nemzet vagy állam külpolitikájának irányában mégis jelentős eltolódások állanak be, úgy ez nem az érdekek változására vezethető vissza, — hiszen ezek változtathatatlanok, — hainem inkább arra, hogy az egyes nemzedékek — egymástól anynyira különböző gondolkozásuknak megfelelően — ezeket az érdekeket és célokat más úton és új eszközökkel gondolják könnyebben megközelíteni s az előző generációtól különböző érzelmi vagy világnézeti beidegzettségük folytán más síkba állítani. Igaza volt tehát az ifjabb Andrássy Gyulának, mikor azt mondotta, hogy: »a politikában nem az érdekek, de az érdekekről vallott mézetek a fontosak.« A külpolitikai érdek anyagi tartalmában örök, állandó változtathatatlan, de formális megítélésében — a nézőpontok különbözőségének megfelelően — mégis változó képet mutat. És minél bonyolultabb, minél mesterségesebb ez érdek-érvényesítő apparátus — azaz külpolitika, — annál nehezebb, annál kétségesebb a célok sikeres megoldása. Miként a jog világában is az anyagi igiazság elveszhet az alakiságok és jogérvényesítő formulák komplikált útvesztőjében s az a legjobb perrendtartás, mely minél egyszerűbb, minél természetesebb, miméi áttekinthetőbb formában simul az anyagi jog érdekcélkitűzéseihez, — így a külpolitikában is az a legjobb, legreálisabb és legracionálisabb állásfoglalás, mely a logikai salto mortálék kikerülésével közvetlenül az örök érdekekre és a szinte természettől rendelt szövetségesekre épít. Valamely közös veszély által egymás megsegítésére rendelt két nemzet ideig-óráig járhat külön úton, azonban a dolgok és történelem logikájának megfelelően — a végső célnál előbb-utóbb mégis találkozniok kell. Az legyes nemzedékek tévedését korrigálja a történelem felsőbb értelme. Az örök érdekektől való eltérés botlásaiért a történelem súlyos és terhes »közvetítő díjat« szed, de a közösen érdekeltek ezt iái fölösleges, káros és terhes »túlkiadást« csakhamar leépítik és megteremtik érdekösszekötetcseiknek a közvetlen és fenntartás nélküli legrentabilisabb és legökonomikusabb formáját. Ez elvek figyelemmel tartása mellett érdekes és tanulságos képet nyújt a francia-magyar viszory * Tóth Béla: A nemzetiségi kérdés francia elgondolása. (Debreceni Szemle 1333. májusi szá,m.) ** Tóth Béla: i. m. 178. és 179. old. közel egy évszázados fejlődése és lailakulása. Az 1848-as magyar forradalom lezajlása után — melylyel pedig az ugyancsak forradalmi Franciaország messzemenően szimpatizált — a francia publicisztikának, de különösen laz lakkori hivatalos külpoltikai álláspontot képviselő és visszatükröző Revue des Deux Mondes-nak az volt az álláspontja, hogy a Habsburg-birodalom fenntartása (nélkülözhetetlen feltétele az európai békének és nélküle a már ekkor jelentkező pángermán és pánszláv aspirációk lefékezése mégcsak el sem képzelhető. E kor »franciáinak külpolitikai meggyőződése szerint — írjia Tóth Béla, ki a Revue des Deux Mondes 1859—1868-as évfolyamait és az idevonatkozó korabeli francia politikai irodalmat e szempontból átvizsgálta —* Európa békéjére nézve különösen két dolog jelentett beláthatatlan következményű veszedelmet: az erőszakos hajlandóságú porosz vezetés alatt esetleg létrejövő germán egység és a hatalmi éhséget pánszláv jelszavak alá bujtató orosz zsarnokság. Minden egyéb külpolitikai állásfoglalás kizárólag e kettős veszély megszabta preventív politika követelményeihez igazodott. »A Revue des Deux Mondes III. Napóleon alatt ezért »mem tartja okosnak a magyarok bevonását az osztrákok ellen intézendő háborús vállalkozásba^, azért kap Ausztria Villafrancában méltányos békét, »mivel feltevésük szerint Ausztria szétesése — ami körülbelül egyidőben következett volnia be az Ottomán-birodalom kimúlásával, — a harmincéves háború zavarait felújító megrázkódtatásokkal járna. A hatalom urainak abszolutisztikus módszereit természetesen senki sem helyeselte s liberális oldalon nagyon is megértették azt a neheztelést, melyet e kormányrendszernek szenvedő részesei éreztek a Habsburg-birodalommal szemben. Ez utóbbinlak szükséges voltáról azonban annyira meg voltak győződve, hogy szállóigévé lett megállapításuk szerint: »ha nem léteznék, fel kellene találni*, s azt vallották, hogyha a benne élő fajok meghasonlása folytán, Ausztria egyszer ízeire szakadna, a következmények másnap kétséget nem tűröleg megmutatnák, hogy újra hozzá kell fogni felépítéséhez «.** A mult század ötvenes és hatvanas éveinek politikai viszonyai nagy hasonlóságot mutatnak a jelenlegiekhez. 1871 előtt, azaz a II. Birodalom kialakulását megelőzőleg a francia külpolitika biztos tekintettel ismerte fel, hogy a germán terjeszkedésnek egyetlen és biztos ellenszere van: a Középeurópában stabilizációt biztosítani képes Habsburg-birodalom, illetve a kettős Monarchia fenntartása. Jelenleg, azaz az Anschlussal tervezett és kibővített III. Birodalom és a német egység végső megvalósítása szempontjából ezek az érdekek és felismerések újra időszerűséget nyernek. Ma franciái és magyar-osztrák szempontból egyaránt még sokkal szükségesebb a »Drang nach Osten«-t forszírozó porosz imperializmus lefékezése és ennek folytán egy stabil, ŰÍ germán és nagyszláv nyomásnak ellentállni képes Középeurópa kialakítása. Csakhogy míg Franciaország a mult században külpolitikai felismeréseinek konzekvenciáit minden késedelem nélkül le is 3