Az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület hivatalos értesítője, 1911 (2. évfolyam, 12-21. szám)

1911 / 20. szám - Előterjesztésünk a polgári perrendtartást életbeléptető javaslat 78. és 79. szakaszainak kihagyása tárgyában

183 ugyan oly nagy és nehéz feladatot fog-e az új perrend a bírákra hárítani, lehetetlen, kogy első pillanatban eszünkbe ne jussanak azok a perrendi törvényalkotások, melyek 1868. óta már több ízben tettek változást az alaki jogon, és hogy ezekre gondolva fel ne merüljön a kérdés, ha vájjon az 19,11. évi I. t.-czikkben foglalt új peres eljárás csakugyan annyira új elveken épül-e, és éltől el is tekintve oly nagy feladatot ró-e a bírákra ez az új eljárás életbeléptetése, egy szóval, hogy az úgynevezett «kezdet nehézségei)) valóban oly rendkívüli nagyoknak igérkeznek-e, hogy azzal szemben a végső eszközök; alkotmányunk egy törvénybe iktatott biztosítékának megbo.ygatása el ne volna kerülhető. Mellőzve a kissebb változásokat, melyeken perrendünk négy évtized alatt keresztül ment, csak két nagyobb szabású reformra mutatunk rá: a Sommás eljárásról szóló 1893 :XVIII. és a Bűnvádi perrendtartásról szóló 1896: XXXIII. t.-czikkckre. Mindkét törvény új elveken épült, mindkettő bizonyára jelentékeny változtatásokat tett az addig érvényben volt szabályokon, és mindkét törvény életbe lépett s a gyakorlatba álment anélkül, hogy a feladat nagysága meghaladta volna a; törvényt alkalmazó s nagy részben ma is működő bírák erejét. Életbe léptek azok a törvények a nélkül, hogy a bírák elmozdílhátallanságának és álhelyezhetetlenségének felfüggesztése még csak szóba jött volna is. És itt különös nyomatékkal mutatunk rá az első helyen említett 1893: XVIII. t.-czikkre, mint a mely egyenesen előfutárja az új perrend tartásnak és lényegileg azonos elveken épült. A sommás perekben, — ha szabad úgy szólni — kisérletképen alkalmazott új eljárás, azóta 18 éven át alkalmazásban van, az abban lefektetett elvek az> ta átmentek a gyakorlatba s ma már nem újak. Vájjon nagyobb-e a feladat, melyet az 1911:1. t.-cz. felállít, a mely törvény csak kiterjeszti a már ismeretes elveken nyugvó eljárást a rendes perekre is, és a melyet az elmúlt 18 év tagaszlalata már előkészített, mint az a feladat volt, mellyel a bíróságok 1894. évi november 1-én állottak szemben? De szintoly kevéssé helyt álló a kir. járásbíróságok ügykörének kiterjesztésére alapított érvelés. Mert feitéve, hogy akadna is az ország számos járásbírósága közölt egynéhány, melynek jelenlegi birói létszámában nincs annyi megfelelő biró, a kikre az új ügykör ellátását megnyugvással reá lehetne bízni és hogy ez a nehézség egyébként lélszámszaporítás és rendes pályázat útján orvosolható nem lenne, úgy mi sem áll útjában annak, hogy a mindenesetre kivételes nehézség, állások átrendszeresítése útján háríltassék el, a mint az az ügyforgalom változó hullámzása folytán előállolt szükséghez képest eddigelé is sok esetben megtörtént. Talán nem végzünk felesleges munkát, ha reámutatunk a javasolt intézkedések pénzügyi oldalára is. Miről van itt szó? A mikor az igazságügyi kormány felhatalmazást kér arra, hogy a kért felhatalmazás idejére bármely ilélőbiról a törvényben előírt feltételek fennforgása hiányában is nyugdíjaztathasson, akkor természetesen abból a feltevésből indult ki, hogy számosabb ilyen biró van ma a birói karban, a kit, mert a rá váró nagyobb feladatokra nem alkalmas, nyugdíjaztatni kell. Számosabb bírónak idő előtti nyugdíjazása pedig mindenesetre előre nem látott pénzügyi terhel fog az országra rakni. És ha az igazságügyi líormány csak 100 bírónak a nyugdíjaztatását vette tervbe, — mert nem hihetjük, hogy csak egynéhány biró ellávolíthatásáért akarna hozzá nyúlni a birói lüggetlenség ez idő szerinti egyedüli intézményes biztosítékaihoz — akkor ennek a kényszernyugdíjazásnak a pénzügyi eredménye, azt véve számításunk alapjául, hogy ezek a nyugdíjazandó bírák állag a hetedik fizetési osztályban vannak és átlag véve 20 év óta vannak alkalmazásban, 350.000 korona költségtöbbletben jelentkezik az államháztartásban, oly összeg, a melyet ha megfelelő új állásoknak átmeneti rendszeresítésére fordítanánk, arra az időre ugyanis, a míg a nyugdíjazásra kiszemelt ezek a bírák törvényes nyugelíjazhatásának a feltételei beállanak, mindenesetre jobban biztosíthatnék a polgári perrend megfelelő életbeléptetését, mint azokkal a tervbe vett intézkedésekkel, a melyek az egész birói kar nyugalmát megzavarni és így a dolog természete szerint annak ügybuzgalmára is csökkentőleg hatni alkalmasak. Elfogadható tárgyi oka tehát a tervbe vett kivételes intézkedésnek nincs. Midőn ezek után a kérdés személyi részét vizsgáljuk, teszszük azt azzal a hivatásunkból is folyó tárgyilagossággal, mely a való állapot elfogulatlan felismerésére kötelez. Nem vonjuk kétségbe, hogy a birói karnak lehetnek egyes tagjai, kik előrehaladott koruk vagy egyéb okok miatt nagyobb szellemi rugalmasságot igénylő új feladatoknak kellő ellátására nem képesek; de ezek száma semmieselrc sem oly nagy, hogy a reform zavartalan életbeléptetését a legkevésbbé is veszélyeztethetnék. Nyomhal-e a latban valamit egynéhány ember gyarlósága, mikor egy több ezer tagból álló testületről van szó ? Nyomhatnak-e ezek a latban, midőn egyrészt bizonyos, hogy közülök azok, a kik előbbre haladt koruk, vagy beteges állapot miatt alkalmatlanok hova-tovább, pár év alatt úgyis elvonulnak s midőn másrészt az is kétségtelen, hogy egynéhány alkalmatlan egyén bárminő kinevezési rendszer mellett a jövőben is mindig elő fog fordulni. Nem lehet tehát indokolt, hogy egyeseknek személyében rejlő okok egy sarkalatos biztosíték felfüggesztésére \e/essenek. Nem lehet pedig indokolt annál kevésbé, mert hiszen a szóban forgó új eljárás az igazságszolgáltatásnak nem minden ágazatát érinti, s elég rámutatnunk az igen sok bírót kizárólag is foglalkoztató büntető, telekkönyvi és örökösödési eljárási ügyszakra, hogy kimutassuk, hogy az új perrendi eljárásra alkalmatlan egyes birák más ügyszakban kielégítő munkakört kaphatnak. E részben tehát legalább is túlzott az aggodalom és így nincs szükség kivételes intézkedésre. De nem helytálló az előző esetekre való hivatkozás sem. Az idézett alaptörvények meghozatala óla eltelt négy évtizedben mindössze két eset merült fel, a melyben a törvényhozás a bírónak törvényben biztosított elmozdíthatlansághoz és áthelyezhetlenséghez való jogát azon a czímen függesztette fel. hogy a bírósági szervezetben törvényhozási intézkedések folytán történt változások ezt szükségessé tették. Az egyik eset az elsőfokú királyi bíróságoknak az 1875: XXXVI. t.-czikkben történt újabb szervezésénél fordult elő, a mikor az elsőfokú kir. törvényszékeknek számát 64-re szállították le, a másik eset pedig a kir. tábláknak és a kir. főügyészségeknek az 1890: XXV. t.-czikkben történi új szervezésénél, a mikor is az addigi budapesti és marosvásárhelyi kél Ítélőtáblái szétosztották és tizenegy új kir. Ítélőtáblát és mindegyik kir. Ítélőtábla területén egyúttal kir. főügyészséget is szervezlek. Mind a két esetben felhatalmazást kapott az igazságügyi kormány arra, hogy a bíróságok és az ügyészségek tagjait a szükséghez képest nyugdíjazhassa és áthelyezhesse. De mind a kél esetben a felhatalmazás csupán csak azokra a bíróságokra korlátoztatott, a melyekre nézve az új szervezés beállolt. Az 1875: XXXVI. t.-czikkel az elsőfokú kir. bíróságok körében beállott új szervezéssel kapcsolatban az igazságügyi kormány csupán csak arra kapott felhatalmazást, hogy az elsőfokú bíróságoknál alkalmazott bírákat és ügyészeket a szükséghez képest és azzal a további koriállal nyugdíjazhassa avagy áthelyezhesse, hogy ez új szervezés indokából több biró és ügyész nem nyugdíjaztatható, mint a hány a törvényszékek számának leszállítása következtében fölöslegessé válik. A kir. Ítélőtábláknak az 1890: XXV. t.-czikkel történt újjászervezésével kapcsolatban pedig az igazságügyi kormányt a törvényhozás csakis arra hatalmazta fel, hogy az akkor fennállolt budapesti és marosvásárhelyi kir. Ítélőtábláknál és kir. főügyészségeknél állandóan alkalmazottakat nyugdíjazhassa és áthelyezhesse, azzal a további korlátozással, hogy az itélőbirák, főügyészek és főügyészi helyettesek nyugdíja a legutóbbi fizetés felénél kevesebb nem lehet és hogy az áthelyezellek nagyobb addigi járandóságaikat akkor is megtartják, h?. más kir. ítélőtáblához vagy főügyészséghez helyeztetnek át. A polgári perrendtartás életbeléptetését czélzó javaslatában pedig az igazságügyi kormány arra kér felhatalmazási a törvényhozástól, hogy ne csak azoknál az elsőfolyamodású bíróságoknál alkalmazott itélőbirákat, a melyekre nézve állítja a javaslat indokolásában azt, hogy belső szervezetük megváltoztatása nélkül azok ügymenete nem biztosítható, hanem az ezzel az újjászervezéssel semmiféle összefüggésben nem álló felsőbíróságoknál, tehát a kir. Ítélőtábláknál és még a kir. Curiánál alkalmazott itélőbirákat is nyugdíjaztathassa azon a czímen, hogy azok a polgári perrendtartás életbeléptetésével reájuk váró nagyobb feladatok megoldására nem alkalmasak. De uem is tarthatjuk czélravezetőnek a tervbe vett módszert. Mert ha az eddigi kinevezési rendszer mellett nem volt elkerülhető, hogy a birói karba egyes olyan elemek bele ne jussanak, a kiknek a javaslat szerint úgyszólván erőszakos eltávolítása vétetik czélba, akl(or hol van a garanczia arra nézve, hogy az ugyanolyan kinevezési rendszer alapján helyükbe lépeti új elemek megfelelőbbek lesznek. Hol van az a tartalékcsapat, melyből a régieknél különb képességű és egyszersmind a kellő gyakorlattal is biró egyéneket lehetne válogatni ? Csakis az ügyvédi kar jöhetne szóba, de természetesen annak is csak az a része, mely már nagyobb gyakorlattal, több tapasztalattal bír, tehát azok, a kik már nem kezdők. Ámde az ügyvédi kar értékes elemeiből aligha fognak tömegesen pályázók akadni arra, hogy vidéken egyes elfelejtett helyeken a létminimumot meg nem haladó javadalmazás ellenében birói tisztet töltsenek be s ezzel lemondjanak egyebek közt olyan jövedelemről, mely a birói javadalmazást többszörösen fölülmúlja. Ha pedig pályázat útján kívülről új erők nem nyerhetők s a tervbe vett kivételes intézkedések folytán esetleg megürülő állások kényszerálhelyezés útján lennének betöltendők, remélhető-e az, hogy ez által maga az ügy nyerne. Várható-e, hogy az akarata ellenére áthelyezett bírónak az ezzel járó elégedetlenség folytán megcsökkent ügybuzgalma és munkakedve mellett még mindig meg lesznek a sikeres eredménynek azok az előfeltételei, a melyek nélkül a czél, az igazságszolgáltatás kifogástalan menete el sem gondolható.