Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - A képviselőház szociálpolitikai nagyhete

58 És ugyan mire mondotta rá a miniszter a boldogító igent? Először is a bérhatár felemelésére. Ez helyes. A táppénz fölemelésének szükségességére. Ez is helyes. De az már nem helyes, hogy ezt három napos várakozási idővel akarja egybekötni, Gratz Gusztáv előadó szíves javaslata szerint. Mert így, amit ad az egyiknek, elveszi a másiktól. Ez pedig nem szociálpolitikai eljárás, hanem — üzleti. Es végeredményben vagy a tagok fognak rosszul járni (ha az orvos a 3 nap letelte előtt fogja őket félbetegen a műhelybe zavarni) vagy a pénztárak (ha a tagok a táppénz megszerzése kedvéért csak azért is ki fogják húzni a betegséget). Nem is szólunk arról, hogy a táppénz fölemelésének tervezett mértéke nem kielégítő (Ausztriában már a háború előtt a napibér 60°/o-át adták), de meg hiába vártuk a táppénz eddigi húsz heti időtartamának meghosszabbítását is. Pedig a munkásbiztosítás negyedszázados múltja után végre erre is rá kerülhetett volna a sor. Hozzájárult még a gyermekágyi segélynek — sajnos távolról sem kielégítő — felemeléséhez, sőt a szoptatási segélyhez is, ha, nos, ha — a pénztárak anyagi helyzete megengedi! Hogyan ? Hát a szoptatási segély olyan fényűzés, amelyre csak akkor kerül a sor, ha jut rá pénz ? Hát ilyen anya- és csecsemővédő, ilyen népesedési politikát tervez a kormány háború során és háború utánra ?! Hol marad vájjon az állam kötelezettsége az anyákkal szemben, ha a miniszter még a pénztáraktól szolgáltatandó segélyt is attól teszi függővé, hogy van-e rá pénz vagy nincs ? Ebben az állásfoglalásban nem foglaltatik-e az a vallomás, hogy a kormány még ezt a kérdést sem a jövendő nemzedéknek számban és testben erőssé tétele szempontjából nézi, hanem szűklátkörű fiskális szempontokból. Pedig még ha a miniszter a pénztárak anyasági segélyéhez minden feltétel nélkül hozzá is járult volna, mit jelentene ez az egész adott föladat óriási méreteivel szemben? Semmit. A pénztárak ilyen segélye — föltéve, hogy annak mértéke teljesen kielégítő volna — legfeljebb 120 ezer nőt érintene: hát a többieket minden védelem és segély nélkül magukra hagyhatja az állam? A miniszternek ez az egy kijelentése, kapcsolatban azzal, hogy a mezőgazdasági munkásokról, házicselédekről, bányatársládákról, rokkant és aggkori biztosításról most pedig szó ne essék, ráhengerítette a sírkövet a magyar képviselőház szociálpolitikai nagyhetére. Néhány a korral haladni vágyó képviselő egyéni szorgalma s az ellenzéki pártok halk megérintettsége a jövendő magaslatairól máris fújdogáló szelek friss illataitól: ez az egész! E szélnek nyilvánvalóan viharrá kell fokozódnia, hogy oda is elérhessen, ahova, úgy látszik, egyelőre a háború szele is alig-alig ért: oda, ahol most a kormányzás bölcseségét őrzik s ahol ma is úgy »kezelik« a szociálpolitikát, mint hajdan, régesrégen, három éve — a háború előtt!.. . A szociálpolitikai nagyhét részletes »eredményeit« ám vitassák meg a hozzáértőbb specialisták. Egyikük sem lesz mindennel, de talán mindegyikük meg lesz valamicskével elégedve. De, akik az egészét nézik és nem az apró részleteket, akik már megértették, hogy a mély kultúrájú szociálpolitika »az államföntartás parancsa«, akik már tudják, hogy népre és államra egyaránt sorsdöntő, miként tudják Magyarországon megoldani a háború nyomán óriási jelentőségűvé fokozott szociálpolitikai kérdéseket — akik ezzel a szemmel figyeltek és akik ezt a választ lesték, azok csak egyetlen szorongó kívánsággal fordulhatnak el a nagyhét eseményeitől: vajha ez a Ház minél előbb adná át helyét egy olyannak, amelyben végre az igazi államérdekek is megtalálnák szószólóikat a népérdekek bátor és következetes képviselőiben!