Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - A képviselőház szociálpolitikai nagyhete

57 szónokainak, Gratz Gusztáv előadónak és Harkányi miniszternek a beszédeibe,^ hiába keressük bennük a feladat nagyságának megértését és az útmutatást arra, hogyan és miként óhajt a kormány eleget tenni a feladatnak! Aránylag apró-cseprő dolgok, kötötték le kizáróan az ő figyelmüket: a pénztárak közgyűlésének dolga, a bérhatár kérdése s ehhez hasonlók, amik kétségtelenül jelentó's dolgok s amiknek helyes megoldása minden figyelmet megérdemel. De a rossz alaprajzú, sötét, szűkhelyiségű, tetőnélküli épület rosszul záródó ablakait hiába javítgatjuk: az épület mégsem válik lakhatóvá. A kontár mesterember próbálkozásaira vall ez a kísérlet. A teremteni tudó építőművész az egységes elgondolású alaprajzon kezdi a munkát s az épületet vihartálló tetőzettel fedi be. Ezt az alaprajzot és ezt az egész művet bekoronázó tetőzetet hiába kerestük a kereskedelmi miniszter beszédében, ő csak a rosszul csukódó ablakokat meg ajtókat veszi észre és foltozgatja s javítgatja, mialatt munkájával közben ugyanannyi új rést üt, ahányat betöm, úgy hogy a szél vigan fütyülhet be továbbra is, legföljebb csak más helyen. A nagyvonalúság, az egységesen megszerkesztett programmszerűség teljes hiánya jellemezte a miniszter és a munkapárti előadó beszédeit. Ellenzéki létükre is sokkal több egyöntetűséget és a jövőbe pillantó tervszerűséget vittek beszédükbe a többiek mind, nevezetesen Földes Béla és Szterényi József. Különösen az előbbi adott aránylag kerek és helyes képet a tennivalókról. Nemcsak aggkori- és rokkantbiztosítást, hanem munkanélküliség esetére való biztosítást is követelt. A pénztárak állami támogatása mellett szállt sikra. A mezőgazdasági munkások kötelező biztosítását kívánta s szólt a gyermekvédelemről is. A bányászokról azonban hallgatott, reméljük nem azért, mintha azok teljes védtelenségét az állami- és magán-bányatőke jogos kiváltságának tartaná ő is. "•' Szterényi József beszédének sok részével szintén egyetérthetünk. A házi cselédség és a mezőgazdasági munkásság kötelező biztosításának követelését szívesen hallottuk a szájából, bár jobban esett volna, ha annak idején, amikor még módja volt rá, egyszerűen — megcsinálta volna. Örvendünk, hogy a pénztárak autonómiáinak harca a tömegbetegségek ellen megnyerte tetszését, azt meg éppen természetesnek találjuk, hogy az anya- és csecsemővédelem fontosságát fölismerte. De azt már sehogysem értjük, hogy ugyanabban a beszédben, amelyben ezt elmondotta, hogyan róhatta fel bűnül a pénztáraknak, hogy a törvény intencióit messze meghaladó szolgáltatásokat nyújtottak, amikor a családtagok részére kórházi és szanatóriumi ápolást is adtak! Anya- és csecsemővédelmet követelni, a tömegbetegségek ellen való harcot (amelyet a családban is meg kell vívni) helyeselni, de a kivitelnél azután szűkmarkúan garasoskodni — hogyan értsük ezt? Szterényi különben ezért a kiszólásáért (vagy el szólásáért?) elvette méltó jutalmát: Harkányi miniszter kijelentette, hogy egyetért vele e tekintetben! Igen fontos kérdésekre mutatott rá Bródy Ernő. A segélyek fölemelését nemcsak a betegségi segélyeknél, hanem a baleseti járadékosoknál is követelte. Rámutatott arra a tűrhetetlen barbárságra, hogy a tanoncok járadékát évi 300 korona bér alapján számítják —- egész életükre! Kívánta, hogy az Országos Pénztár balesetelhárító intézkedéseket tehessen. Ezekkel a kívánságokkal azonban már kevesebb szerencséje volt a miniszternél, mint Szterényinek a fönti panasszal. Pető Sándor is érdemes munkát végzett azzal, hogy a mezőgazdasági munkások és a bányászok pária-volta ellen tiltakozott s ugyanazt a biztosítást követelte nekik, mint a többi ipari munkásoknak. A miniszter erre is csak körülteremtettézett, de azért eléggé világos nem-mel válaszolt!