Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)
1917 / 3-4. szám - Törvényhozásunk és a munkásbiztosítás
76 Munkásügyi Szemle részükre a táppénzsegély egész tartamára, ami esetenként 26 heti gyógykezelést jelentene. Az első két napi táppénz megszüntetésével várható megtakarítás — miként fenn a várható terhek kiszámításánál, úgy itt is az 1913, évi adatokat tartva szem előtt, — 1,291.964 K. A felemelt segélyek tehertöbblete tehát csak 3,817.349 K volna. Elméletben azonban ez az összeg is túlmagas, mert egyrészt a szóban levő felemelt segélyek igénybevétele, másrészt pedig, az eddigi tapasztalatok alapján, az általános segélyezési igényjogosultság tekintetében is olyan korlátokat tartunk szükségeseknek, amelyeknek helyességét kifejtendő okaink alapján minden elfogulatlan egyén beláthatja. E korlátozások a következők : a) Az előbbiekben felsorolt felemelt segélyeket csak az a tag igényelhesse a maga, illetőleg családtagjai részére, aki a betegség illetőleg szülés időpontját megelőző egy év tartama alatt összesen legalább hat hónapig vagy pedig két év tartama alatt összesen legalább tizenkét hónapig az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztárnál (vagy a Ferenc József kereskedelmi kórház magánegyesületi betegsegélyző pénztárnál) betegség esetére biztosítva volt. Ez a rendelkezés nem kívánja tehát érinteni az 1907. évi XIX. t.-c. 60. §-ának ama humánus rendelkezését, amely szerint a betegségi biztosítás segélyére vonatkozó igény a kötelezett tagoknál a foglalkozásba való belépés napjától kezdődik. Kiépíttetlen munkásbiztosításunk helyzetéből következik az a sajnálatos, de emberségi okokból ki nem zárható tény, hogy az ipari és kereskedelmi érdekeltség kénytelen mezőgazdasági munkásság segélyezéséről is minden kiegyenlítés nélkül gondoskodni, ha az ily munkás ideig-óráig biztosításra kötelezett ipari munkába lép. Amit azonban fokozott és meg nem engedhető igazságtalanságnak tartunk, az, hogy most már a fejlettebb követelményeknek megfelelő újabb segélyekre is ez az elv nyerjen alkalmazást. Képtelenség, hogy az 1907. évi XIX. t.-c. érdekeltsége 60%-os táppénzeket és magas színvonalú anyasági támogatást nyújtson olyanoknak, akiket a munkaviszony állandó jellegének hiányában ehhez az érdekeltséghez úgyszólván semmi kapcsolat nem fűz. Hisszük, hogy az iparosok és kereskedők munkásaikért és kisebb fizetésű alkalmazottaikért, mindezek pedig önmagukért meghozzák ez újabb segélyek áldozatát, amelyek végeredményben az állam egyetemes közegészségügyének és népességfentartási nagy érdekeinek válnak javára. Józan ésszel azonban nem szabad feltételezni, hogy. áldozataikat egyre fokozzák és a mezőgazdákat e téren elkövetett mulasztásukért terhelő erkölcsi felelősséget saját költségükön megváltsák azzal, hogy tág kaput nyissanak a mezőgazdasági munkásság kellő helyen ki nem elégített igényeinek. Az ipari és kereskedelmi népesség elviselheti és remélhetőleg fogja is viselni e fokozott segélyek terhét maga és az ország egyeteme javára, de bizonyára vigyázni fog arra, nehogy illetéktelen., vagyis olyan közteherrel sújtsák, amelyet viselni jogosan más érdekeltségnek volua kötelességeEbből a szempontból tartjuk szükségesnek, hogy a javaslatba hozott új segélyek csak az állandó ipari és kereskedelmi jellegű munkásság és alkalmazottak javára szolgáljanak az imént meghatározott feltételek szerint. Önként érthető azonban, hogy más álláspontra kellene helyezkedni, ha, a mire nézve eddig sajnosán nincsenek jelek, az állam az anyasági biztosítás terheit egészben, vagy bizonyos tételek tekintetében vállalná, illetőleg megtérítené. Ebben az esetben ugyanis a gyermekágyi és szoptatási segély javasolt korlátozásának célja nem volna. Elejthetőnek vélném ezt a korlátozást a felemelt táppénz tekintetében is, ha az állam a háborúból hazatérők segélyezése fejében bizonyos megtérítésben részesítené a munkásbiztosítást. E feltételek hiányában azonban minden jó szándék hajótörést