Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - A képviselőház a munkásbiztosításról

68 Munkásügyi Szemle zált állapotnak, úgy hogy semmiben sem találom módosítandónak az 1907. évi XIX. t.-c.-re és munkásbiztosításunk egész szervezeti alapelveire vonatkozó azon nézeteimet, amelyeket 1914-ben kiadott „Munkásbiztosításunk" című könyvemben és futólag a Magyar Gyáripar f. é. február 1-jei számában ismertettem. Az a túlságba vitt centralizáció, melyet az Országos Pénztár saját szervi létérdekéből fentartandónak, sőt még továbbfejlesztendőnek tart, de amely papirosadminisztrációjával a munkásbiztosítás egészséges, autonóm kifejlődését megöli; a heterogén természetű biztosítási ágazatoknak egyesítése; az egységesítés, vagyis az a tévesen értelmezett demokráciából fakadó egyenlőség, mely a határszéli favágókat épp oly ellátásban kívánja részesíteni, mint a budapesti nyomdászokat; a közös rizikó, mely megöli az egyéni kezelés felelősségérzetét; az a balesetbiztosítás, mely az egész világon a legdrágább és a legcsekélyebb hatékonyságú, mely nélkülözi a balesetelhárítást és a baleseti kigyógyítást, mindezek egyenként is sokkalta súlyosabb sebei a magyar munkásbiztosítás intézményének, mint azok a részletkérdések együttvéve, melyeket a mostani törvényjavaslat kapcsán rendeletileg rendezni kívánnak. Azért is nagyon örülök annak, hogy a kormány novelláris törvénymódosítás helyett a legsürgősebb részletkérdések rendezésének ezt az ideiglenes jellegű módját választotta, amelynek érvényessége a háborús kivételes helyzet megszűntével automatice lejárván, addigra a munkásbiztosítási törvény reformjának előkészítését az a körülmény is sürgesse, hogy ellenkező esetben mindent ismét az 1907 : XIX. t-c. alapjaira kell visszahelyezni. A törvényes reform szükségessége éppen e kivételes intézkedésben leszögezett módosításokkal vált elmulaszthatarlan kötelezettséggé. De egyúttal halaszthatlan teendővé! Az idevágó előmunkálatok máris megkezdhetők volnának, mert más dolog a törvényes reform végleges megállapítása és végrehajtása és más annak előkészítése. Már pedig a törvényrevizió alapos előkészítéséhez szükséges előtanulmányok, statisztikai vizsgálatok, felvételek és ankétszerű megbeszélések esztendőkig eltarthatnak. Mindazokról a részletkérdésekről, amelyek e rendkívüli intézkedés kapcsán rendezendők volnának, majd a vonatkozó minisztériumi ankét alkalmával beszélhetünk. A három napos karencia és különböző egyéb adminisztratív intézkedéseken kivül a vidéki kerületi pénztárak körzetének egyes helyeken helyesebb megállapítását, a felemelt járulékok és egyéb megtakarításoknak a háború utáni nehéz idők elviselésének első tartalékául a helyi szervek javára való fentartását, stb. mind azon alkalommal lehet majd rendezni. Újból és nyomatékosan hangsúlyozom azonban, hogy e kritikai észrevételek célja a legtávolabbról sem az, hogy ezekkel a munkásbiztosítást gyengítsem. Sőt minden anyagi és szellemi áldozattal támogatandónak tartom, föltéve, hogy a közegészségügy extenzív terjesztését és intenzív mélyítését oly hatásfokkal szolgálja, amelylyel az egyéni és helyi törekvések elfojtása helyett a társadalom ily irányú törekvéseit, energia rugóit életre kelteni, irányítani, összegezni és fokozni képes. Nem szabad tehát elfojtania a társadalmi önsegélyt, a munkások egyéni és egyesületi törekvéseinek felelősségteljes autonóm kifejthetését. Az államszocializmus az egyénnek ezt az önmagával szemben tartozó kötelességteljesítését gyámkodó bevavtkozásával sorvaszlja, amely hátrányos visszahatása különösen a mi kényelmes, minden gondtól és önállóságtól magát szívesen megkímélő fajunknál ugyancsak nem kívánatos. Nem fejezhetem be e fejtegetéseket megfelelőbb utalással, mint azokkal a bölcs szavakkal, amelyekkel Szterényi József február 21-iki beszédében háborús közélelmezési politikának alapvető hibáját jellemezte: » felesleges módon centralizáltuk nem az ellenőrzést, nem az irányítást, — mert hiszen ez feltétlenül szükséges, — hanem a kezelést, az intézést, ahelyett, hogy a vármegyéket külön-külön egyedek gyanánt kezeltük volna«. . . .