Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - A képviselőház a munkásbiztosításról

6<l Munkásügyi Szemle amíg az átlagos keresőképesség nem emelkedett. Már pedig a keresőképesség emelkedését semmikép nem mozdítjuk elő azzal, ha a dolgozó elemeket mások számára jutó szolgáltatmányokkal erejükön felül megterheljük. A helyes szociálpolitika alapja a munkások életviszonyainak, gazdasági helyzetüknek megjavítása, a jövedelem növelése, a kereseti lehetőségek fejlesztése által, hogy az 1.000 K nőjjön 3.000 K-ra, aminek megfelelően a kártérítés, a járadék is 2—3-szorosra növekedhetne. Minden baj alap oka az átlagos kereseti lehetőségek alacsonysága, az ország szegénysége. A szociálpolitika alapja tehát a reális, gyümölcsöző, a közvagyonosodást növelő gazdasági politika. Csakis a hatalmas német közgazdaságon épülhetett fel a hatalmas német munkásbiztosítás és haladhat vele azóta párhuzamos kölcsönhatásban. Amerika közgazdasága még rohamosabb léptekkel fejlődött, noha ott semmiféle szociálpolitika nem volt. Ebből is nyilvánvaló, hogy a munkásbiztosítás semmiképen sem a ma munkaadójának érdeke, hanem a jövő számára dolgozó állami és katonai érdek, amelynek költségeit azonban külön adó módjára az ipari munkaadó- és munkástársadalomra rótták ki. A betegsegélyezésnél még megengedik, hogy a munkás is felében viselje a költségeket, a balesetbiztosítást azonban kizárólag a munkaadók számlájára írta az a szociálpolitikai közvélemény, amelyet a munkaadók oly teljesen egyoldalúlag kinőni engedtek. Atnikép még Szterényi ]ózsef is elismerte, hogy az anyasági biztosítás nem munkaadói, hanem állami feladat, ugyanígy teljesen logikus, hogy sem a munkanélküliségi, sem a rokkantsági, sem a baleseti, de még a betegsegélyezési biztosítás sem egyoldalúan munkaadói érdek és feladat, hanem elsősorban az alkalmazottak dolga és továbbmenőleg az államé. Még azt is el lehet fogadni, hogy az állam a risque professionelle elve alapján a munkaadók baleseti kártérítési kötelezettségét kimondva, a munkaadókat a rizikónak biztosítási alapon közösen való fedezésére kényszeríti. Ámde a fedezetre vonatkozó szervezet dolga teljesen a munkaadók saját belügye, akár magánbiztosító vállalattal szerződnek, akár szakmánkint közös intézményeket létesítenek, ez mind az ő joguk és dolguk, feltéve, hogy oly módszert választanak, amely a biztosítottak érdekeit az állam intencióinak megfelelően kielégíti. De olyan balesetbiztosítás, aminő a mienk, amelynél a munkaadók saját költségén fentartott intézményét a munkások kezelik, páratlan a világon. S hogy ez már 10 év óta így folyhat, ez a munkaadók tehetetlenségének, önálló gondolkodásra, önkormányzatra való képtelenségüknek legeklatánsabb bizonyítéka. A magyarországi munkaadók saját belügyét, saját balesetbiztosítási intézményét a velük szemben álló munkásszakszervezeti érdekeltség intézi. Munkaadóink valóban hálásak lehetnek a magyar munkásszakszervezetek vezetőinek azon méltányos józanságukért, amelylyel e számukra idegen birtokban^ aránylag még ily mérséklettel gazdálkodnak. Hála és elismerés illeti továbbá az Állami Munkásbiztosítási Hivatal éber rendőrködését is, amely az esetleges könnyelműségeknek többé-kevésbé szintén gátat birt vetni. Amikor azonban megállapítjuk azt, hogy a munkásbiztosítás csak egyoldalú állásfoglalással minősíthető munkaadói érdeknek, ezzel egyáltalában nem akarok tápot nyújtani a munkásbiztosítás elleni agitációra. Mert azáltal, hogy az ipari munkaadók az érdekelt munkástársadalomhoz az egészségtelenebb foglalkoztatás révén közelebb állanak és a teher elviselésére is aránylag a legtehetősebbek, az említett értelmezésnek is van bizonyos létjogosultsága egészen addig a határig, amíg a közegészségügy fejlődése vagy az önellátást vagy pedig a munkásbiztosítás különböző ágazatainak kiépítésével az általános népbiztosítás határát el nem éri, amikor azután az egyoldalú ipari biztosítás helyébe a közegészségügy államosítása lép. Csupán azért kívántam hangsúlyozni ezt, mert a képviselőházban is a