Munkásügyi szemle, 1917 (8. évfolyam, 3-24. szám)

1917 / 3-4. szám - A képviselőház a munkásbiztosításról

Munkásügyi Szemle 65 munkaadói hátralékok kapcsán csupán a munkaadók hibáit emlegették, hogy sikkasztok és ellopják a munkások pénzét, előnyös tulajdonságaikról azonban, arról a gondatlan, kritika nélküli megnyugvásról, amelylyel munkásbiztosításunk zaklatásait és terheit viselik anélkül, hogy a szolgáltatások effektív értékét vizsgálnák, senki sem emlékezett meg elísmeró'leg. Talán igazuk is volt, mert az ilyen közönyösség nem elismerésre méltó tulajdonság. Ámde a munkások részéről is hiányolható, hogy általánosságok helyett nem irányítják kritikájukat inkább ezen fontos intézményük közegészségügyi effektív hatásfokának vizsgálatára. A dolgokkal való nemtörődés, ily tunya megnyugvás mellett munkásbiztosításunk egészségessé kifejlődése nem remélhető; ennek kikristályozódása csak a munkások és munkaadók érdekeinek kölcsönös felismerésétől és energikus védelmétől, szakszerű kritika érvényesítésétől, egyszóval az intézmény folytonos tökéletesítésére irányuló erélyes érdekképviseleti harcától várható. Mint hallom, az 1917. évben 7 millió K balesetbiztosítási költség kerül kirovásra mindössze 10.000 gyáripari jellegű munkaadó között, tehát fejenként 700 K, ami bizony elég sok. Hát mégha a törvény 38. §-a értelmében a fokozott tartalékképzés kötelezettségét, most a 10-ik esztendőben szintén végre kell hajtani. Szerencsére az ipari termelés egyéb költségszaporulataiban most nem esik oly súlylyal latba a munkásbiztosítás költsége. Majd ha nem a háborús gyártmányok elasztikusabb teherbirású jövedelmei, hanem a békeviszonyok éles versenye a krajcároskodásnak, a fillérekre menő kalkulációnak szükségét ismét az előtérbe fogja állítani, majd akkor fog eljönni az ily irányú kritikának az ideje, amit a szónokok közül Pető Sándor nagyon helyesen előérez és kifejezésre is juttat azzal, hogy most kellene hamarosan legalább 4%-ra emelni a járulékot, mert majd utóbb az érdekeltség sokkal nehezebben lesz rá kapható. Egyelőre teljesen elegendőknek tartom azokat a reformokat, amelyeket az előadó és a kereskedelemügyi miniszter jelzett. A szükségszerűség szempontjából talán még a legközelebb áll a további feladatok között a biztosításnak a városi cselédekre való kiterjesztése. A munkanélküliségi állami biztosításról különösen nálunk ma még beszélni sem lehet. Néhány igen magas fejlettségű munkásszakszervezet és egyesület megoldotta; inkább ezeknek működése volna támogatható súlyosabb krízisek esetén, de ezekből az elszórt apró törekvésekből nem lehet az általánosításra hímet varrni. Ugyanígy az anyasági biztosítás is csak fokozatos behozatal mellett lehet sikeres. Egyelőre teljesen elegendő a munkásbiztosító pénztárak számára tervbe vett reform, amely, ha a Stefánia Szövetség fokozatosan megerősülő mozgalmával karöltve tényleg beválik, ha tényleg pozitív haszonnal fog járni, ha már kellő számú szakemberek, orvosnők és gondozónők lesznek kiképezve, egyszóval ha már nagyobb számban lesznek hivatott szakemberek és a talaj a társadalomban ezen áldásos akció közhasznúságának felfogására és méltánylására kellő társadalmi munka révén már elő lesz készítve, majd csak akkor lehet országos intézményekről, nagyobb szabású országos berendezésekről beszélni. Már úgy is elég sok érdemes törekvés ment nálunk tönkre, senyvedt el amiatt, mert az első felbuzdulásban az építést a háztetőnél kezdtük, nagyszabású keretet létesítettünk, amelyet az élet sohasem bírt betölteni. Ami pedig a munkásbiztosítási intézményeknek a mezőgazdasági munkások nagytömegű körzeteire való kiterjesztését illeti, elsősorban megállapítandónak tartom, hogy e nagy tömegek biztosításának előfeltételei (kellő számú orvos, kórház, stb.) mpgvannak-e. És ha igen, a biztosításnak olyképen kell történni, hogy az ipari munkásokénál egészen más viszonyok s igények szerint élő földmunkások biztosításának költségei az ipari érdekeltséget ne terheljék. Hasonlóképen nem lehet egyszerű elhatározással megcsinálni a rokkantbiztosítást. Súlyos probléma ez, amely-