Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 1-2. szám - A szocializmus és a szociális biztosítás

42 Munkásügyi Szemle JOGGYAKORLAT 1 ••• 1 JOGGYAKORLAT l 1 JOGGYAKORLAT BETEGSEGÉLYEZÉS. Onkéntbiztosított hadbavonultak táppénzigénye. A német birodalmi biztosítási hivatal 1915. szeptember 27-én kelt II. a. K. 113/1915. sz. ítélete. ítélet: A hivatal a biztosítási hivatal elnökének döntését helyesnek fogadja el. Indokolás: Az ítélkező tanács már 2.042. számú döntésével kimondotta, hogy a Reichsversicherungsordnung 313. §-a szerint önként továbbbiztosított hadbavonultaknak megbetegedésük esetére táppénz jár. Ezt az álláspontot a tanács fentartandónak vélte. Panaszlott alaptalanul hozza fel azt az ellenvetést, hogy panaszos nem vesztett munkakeresményt bevonulása által. Ha ez volna a döntő, akkor olyanoktól, akik a háborúban megrokkannak, katonai viszonyban lételük tartama alatt, a rokkantsági járadék elvonandó volna. Mert éppen úgy, ahogy a táppénz a munkaképesség elvesztésének ellenértéke, a rokkantsági járadék a keresetképesség elvesztéséé. Ez az értelmezés azonban ellenkeznék a Reichsversicherungsordnung azon rendelkezésével, amely szerint a rokkantsági járadék élvezete a rokkantság beálltával kezdődik. Éppen így a táppénz előfeltétele, hogy a tag a betegség által munkaképtelenné legyen. Annak igazolása, hogy munkaképessége megmaradása esetén keresete lett volna, nem szükséges. Tartoznak-e a pénztárak egymásnak megtéríteni a tagok gyógykezelése körül felmerült orvosi költséget. A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal biztosítási tanácsának 1915. évi november hó 26. napján kelt 10.235/915 sz. határozata. Határozat: A magy. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal megállapítja, hogy a z—i kerületi munkásbiztosító pénztár nem tartozik megtéríteni a b—i kerületi munkásbiztosító pénztárnak az utóbbi pénztárnál fölszámított 40 K orvosi gyógykezelési költséget. Megokolás: A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal a vitát a határozat rendelkező része értelmében a b—i kerületi munkásbiztosító pénztár követelésének elutasításával döntötte el. Eltekintve ugyanis attól, hogy a b-i kerületi munkásbiztosító pénztár oly költségnek megtérítését követeli, amelyet mindeddig maga sem fizetett, mellőzve továbbá annak az itt elfoglalt jogi álláspont következtében súlylyal nem biró kérdésnek eldöntését, vájjon a b—i kerületi munkásbiztosító pénztár jogszerűen tartozik-e orvosait külön díjazni a társpénztári tagok gyógykezelése fejében, a Hivatal döntőnek azt a tényt találta, amely szerint a z-i kerületi munkásbiztosító pénztár a társpénztári tagok gyógykezelése fejében a társpénztáraktól megtérítést nem követelt. A Hivatal az itt megjelölt körülményt döntőnek fogadta el a következő okokból: Az 1907. évi XIX. t-c. 101. §-a, amely a kerületi munkásbiztosító pénztárakat a biztosított tagok betegsegélyezésénél kölcsönös eljárásra kötelezi, nem tartalmaz oly rendelkezést, amely a kölcsönös eljárásnak költségmentességét vagyis ingyenességét parancsolná. Magából a 101. §-ban törvényileg megállapított kölcsönösségből csak az következik, hogy az a helyi szerv, amely a hozzá átutalt társpénztári tagok orvosi gyógykezelésének költségeit az átutaló társpénztárakkal szemben ingyen, vagyis megtérítési igény nélkül teljesíti, viszont a maga részéről sem tartozik megtéríteni a társpénztárak részére azt az orvosi költséget, amelyet ezek viseltek a hozzájuk átutalt tagjainak orvosi ellátása folytán. Ezzel ellenkező magyarázat nem egyeztethető össze helyesen az 1907. évi XIX. t.-c. 101. §-ában megállapított kölcsönösség elvével. Kölcsönösségről ugyanis nem lehet szó, ha az a pénztár, amely a hozzá átutalt társpénztári tagok orvosi ellátása fejében az átutaló pénztártól megtérítést nem igényel, viszont ugyanennek a pénztárnak megtérítéssel tartoznak abban az esetben, amidőn ő utalja át valamely tagját a viszonosságot ingyen élvező társpénztárhoz. Mindezekből következik, hogy az egyik pénztár részéről a másik pénztárral szemben támasztott megtérítési igény elbírálásánál nem az a döntő súlyú, vájjon a