Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 1-2. szám - A szocializmus és a szociális biztosítás

Munkásügyi Szemle 29 lódott brosúrában rendszeresen ki akarta fejleszteni és amidőn Lassalle legtehetségesebb utódja J. B. von Schweizer 1870 január havában a két évvel azelőtt alapított és a szakszervezetekből egyesült munkásszövetség helyébe egy általános német munkássegélyző szövetséget« létesített, bizonyos ideig azzal a tervvel is foglalkoztak, hogy ebben a szövetségben a szakszervezetek feladatait a segélypénztárak feladataival egyesítik. Azonban ennyire nem jutottak. így tehát el kell mondani, hogy bár a kezdődő szocialista mozgalom vetette föl először a munkásoknak a véletlen, vagy a személyes és a gazdasági élet változataiból származó, vagy a szociális keresetképtelenség esetén beálló bajai ellen szükséges szerves biztosításának gondolatát,^ azonban a harcos szocialista munkásmozgalom sok évtizeden keresztül úgy elméletben, mint a gyakorlatban elhanyagolta azt. Csak amikor a XIX. század 80-as éveinek kezdetén, annak a nyomásnak következtében, amelyet a politikai mozgalom a nyilvános életre gyakorolt Németországban, harmadik helyről a munkásbiztosítást, mint a szociálpolitika tárgyát felszínre vetették, adták meg ezzel a szocializmus pártjának és irodalmi képviselőinek arra az alkalmat, hogY azzal a kérdéssel foglalkozzanak: milyen jelentősége van a biztosításoknak a szociálpolitikában, hogy mit nyújthat a munkásosztálynak, a szocialista szervezetnek és a társadalomnak ? Azonban az akkori idők szocialista irodalmában hasztalanul keresik ennek a kérdésnek ilyen mélyreható tárgyalását. Ez igen érthető okokból elmaradt. A Németbirodalom munkásbiztosító törvényhozása átfogó reformmű gyanánt akkor kezdeményeződött, amidon röviddel előtte a szocializmus pártját kivételes állapotok alá helyezték: E törvényhozásnak, amint azt nyomatékosan kijelentették, az volt a célja> hogy a német munkásokat a párttól eltántorítsák. Semmi sem természetesebb tehát annál, hogy a pártot ezzel arra szorították, hogy ezt a törvényhozást kizáróan kritikai szempontokból tárgyalja. Nem állt vele szemben teljesen tagadó állásponton és a parlamentben mindent megtett, hogy a biztosításra vonatkozó kormányjavaslatot indítványaival megjavítsa és a munkások részére lehetőleg kedvezővé alkossa. Azonban minden nagyobb szociálpolitikai jelentőségét tagadta és nagy ügyességgel ragadta ki azt a mondatot, amelyet az első ilynemű javaslat benyújtásánál — az 1880 81-ben benyújtott balesetbiztosító törvényjavaslat — a kormány indokolásul használt: »A valóságban azoknál a rendszabályoknál, amelyeket a vagyontalan osztályok helyzetének javítására létesíthetünk, csak az állami szegényügy méltó kiépítéséről és az ennek alapját képező eszmének továbbfejlesztéséről lehet szó.« Mivel ezenkívül a biztosítást nagy részben a munkások járulékaira alapozták, semmi sem volt közelebb fekvő, mint az a következtetés, hogy itt nemcsak a szegényügy más formájáról van szó, hanem ezenfelül még a terhek egy részének a munkások vállaira való áthárításáról is. A munkások helytelenítették azt a módot, amelylyel ezeknek a törvényeknek különböző ágait egymással összefonták. Azt követelték, hogy a betegbiztosítást kizáróan a munkásokra bízzák, a balesetbiztosítást a munkáltatókra az aggkorés rokkantbiztosítást pedig, mint az állam kötelességét, annak terhére létesítsék. Ennél a gondolatnál az volt az irányadó, hogy a munkásság a betegpénztárakban teljes önkormányzathoz jusson. Ennek a kedvéért minden további nélkül lemondtak volna a munkáltatók hozzájárulásáról, amelyet a törvény a helyi és más pénztáraknál megszab. A munkásság mindenkor és minden időben, ahol osztálytudatra ébredt mint osztály, a függetlenségét többre becsülte, mint az anyagi támogatást. Ez a jelszó, hogy a munkásbiztosítás a mézeskalács, amely a kivételes törvények korbácsának pótléka gyanánt arra szolgál, hogy a munkásokat engedékennyé tegye, hosszú