Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 1-2. szám - A szocializmus és a szociális biztosítás

28 Munkásügyi Szemle a következtetést vonták le, hogy a bérmunkások a munkabérben nem kapják meg a munkájuknak teljes értékét, minden mozgalmat, amelynek éle nem ezen viszony ellen irányult, vagy mellékesnek, avagy pedig elhárító küzdelemnek tekintettek, amely csak enyhítő eszközül szolgál, hogy a baj magvát eltakarja és amennyiben az ilyen biztosító egyesülésekben részt vettek, annak olyan szociálpolitikai jelentőségét tagadták, amely a szocialista elnevezést jogosulttá tette volna. Ez alkalmazható Lassallera is, amikor 1863-ban az általános német munkásegyletet megalapította. Az egylet alapszabályainak eredeti tervezetében, amint azt a Lassalleval baráti viszonyban álló Franz Zigler nevű képviselő, az előbbi kívánságára kidolgozta, az egylet, mint valamilyen munkásbiztosító társaság lépett volna életbe- Lassalle természetesen »A leipzigi munkásbizottsághoz intézett nyilt levelében« a munkásoknak arra a törekvésére, hogy takarékpénztárakat, rokkant-, segély- és betegpénztárakat alapítsanak, a következőket mondja: «Szivesen elismerem ezeknek az intézményeknek viszonylagos, bár fölötte alárendelt és a szóra is alig érdemes hasznát.« Azonban ezek csak azt a célt szolgálták, hogy ellensúlyozzák a szerencsétlenségeknek azon eseteit, amelyek folytán »egyes munkások véletlenül vagy szükségszerűen még a munkásosztály normális helyzete alá kerülnek«, azonban nem szolgálnak eszközül arra, hogy a munkások szociális helyzetét emeljék. És Lassalle ezek után Viktor Aimée Huber konzervatív hajlamú szociálreformer kijelentését idézi: »Anélkül tehát, hogy a takarékpénztárak, segély- és betegpénztárak viszonylagos hasznát, amennyire ez elfogadható, bármikép is félreismernék, ezek a jó dolgok annyiban valósággal nagy negatív hátrányokkal járhatnak, amennyiben a jobb eszközöknek gátlóan útjába állnak-« Ez azonban, mondja Lassalle, a legnagyobb mértékben bekövetkezik, ha ezek a biztosító intézmények »a nagy általános német munkásmozgalom erőit a maguk részére igénybeveszik, avagy megosztják«. Tehát a segély- és más pénztárak »igen korlátolt és alárendelt* céljai nyugodtan átengedhetők a helyi egyleteknek és szervezeteknek, amelyek azokat sokkal jobban kifejleszthetik*. Ez a fölfogás hosszú ideig irányadó volt a német szociáldemokrácia körében és más államokban is hasonló volt a helyzet. A szocialista munkásság résztvett a helyi betegpénztárak választásaiban, amelyeket a hatósági előírások alapján, vagy más alapítások, stb. nyomán létesítettek és szóvivőik, amennyiben ez lehetséges volt, résztvettek azokban a vitákban, amelyet az intézmény rendeltetéséről megindultak, sőt az igazgatásban is. Ugyanilyen módon, amennyire a törvény ezt megengedte, a szocialista munkások csaját szabad^ beteg- stb. pénztárakat alapítottak, de ezt sohasem abból a felfogásból kiindulva, hogy olyan ügyről van szó, amely szociális jelentőséggel bir. Ahol szocialista munkások beteg- stb. pénztárakat létesítettek, ezeket a legtöbb esetben a szakszervezeti mozgalom mellékes vagy segéd (»subsidiáre«) intézményeinek tekintették. Angolországban, ahol a törvény a munkások szakszervezeteit kisebb mértékben korlátozta, mint Németországban, a jól kiépített szabad segélypénztárak — »Friendly societies« — mellett a »segélypénztári-szakszervezetek« is megalakulnak. Olyan szakszervezetek, amelyeknek segélypénztári berendezései igen fejlődöttek. Németországban ez nem létesülhetett ilyen módon, azonban a szabad szakipari betegsegélyző pénztárak gyakran a szakszervezetek alapításai és ezektől csak forma szerint vannak elválasztva, azonban szellemileg szoros kapcsolatban állnak velük. Az első Lassalle-féle alapszabály gondolatát az általános munkásbiztositással a hatvanas évek második felében Lassalle egyik tanítványa, a Lassalle barátnőjéhez, Sophie von Hatzfeldhez csatlakozott »igazhivő« Fritz Mende, egy most már teljesen elkal-