Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 4. szám - Anyasági biztosítás

90 tosítás mellett felhozható, ugyancsak helytálló az anya- és csecsemővédelem terén is. Amíg a közsegély, amelynek költségéhez a segélyezett nem járul hozzá, ebben az ingyenes adomány elfogadásának érzetét kelti, majd ismétlődő' esetben a megszokás erejénél fogva nem csak önérzetét csorbítja, hanem a közköltségen való, viszontszolgálat nélkül élvezett eltartásra jogosultság hamis képzeteit, az ókor korhadó társadalmának káros jelmondásait kelthetné életre, addig a biztosítás szolgáltatásainak költségeihez hozzájáruló biztosított mindig tudatában van annak, hogy a kapott szolgáltatásokban saját áldozatainak, gondoskodásának gyümölcsét élvezi, amelyeket nem ingyen adományképen kap, hanem megszerzett jogon követelhet. Ez a felfogás, ez az érzés, a biztosításnak ez a nevelő hatása nem szűnik meg akkor sem, ha az állam a szolgáltatások növelése céljából a költségekhez hozzájárul. De akár hozzájárul az állam a biztosítás költségeinek fedezéséhez, akár nem, magát a biztosítást bevezetni és a szociális gondozásnak ezt az ágát létesíteni mulhatlan erkölcsi kötelessége, mihelyt a kereső nőt munkájától a terhesség és szülés okából, lényegileg állami közérdekből mentesíti. Ezt teszi pedig az ipartörvény 116. §-a, midőn kimondja, hogyanok szülés után négy hétig szerződésileg kötelezett munkájuk teljesítése alól a szerződés megszűnése nélkül mentesek. Ezt a védelmi intézkedést szükségképen kellett követni és tényleg követte is első rendszeres betegsegélyezési törvényünknek, az 1891. évi XIV. t.-cikknek az anyasági biztosítást megfelelő mértékben bevezető intézkedése, amely szerint gyermekágy esetében a biztosított nő gyermekágysegélyt kap a lebetegedés napjától számítva legalább négy hétig. Ha ebből azt látjuk, hogy a szülő nőnek a munka útján való kihasználtatását megakadályozni célozó és pedig annak kellő pihenést fentartó törvényi rendelkezés az, amely elvezet oda, hogy a pihenés idejére az életfentartás lehetősége is biztosítás útján megadassék, úgy mély sajnálkozással tölthet el, hogy a mezőgazdasági és a házicselédekről, továbbá a mezőgazdasági munkásnőkről és a különböző gazdasági ágakban váltakozva dolgozó napszámosnőkről, tehát az anyasági biztosításba bevont ipari munkásnőkkel szemben sokkal tőbb, a biztosításra pedig legalább is ugyanannyira reászorult nőről ily gondoskodás nálunk eddig egyáltalán nem történt. Szinte érthetetlen, hogy akkor, amikor az ipari munkásnők szülés esetén négy heti pihenésben részesülhetnek és ingyen orvosi gyógykezelésen és szülészeti támogatáson kívül az 1907. évi XIX. t.-c. rendelkezése szerint most már nem is négy, hanem hat hétig kapnak gyermekágysegélyt, addig a házicselédre az 1876. évi XIII. t.-c. 51. §-a szerint a szabály az, hogy a gazda a jogos felmondási idő előtt is elbocsáthatja a cselédet, ha az terhes állapotba jut. A szerencsétlen nő tehát azért a vétkeért, mert a nemzet fentartásához a tőle telhető személyes áldozattal hozzájárul, kenyerét, hajlékát veszti és fentartásáról semmrgondoskodás, legfeljebb az a néhány ágy, ami a koródákban jut. Csepp a tengerben! Ilyen esetben aztán a gyermekhez fűződő állami közérdeket csak a büntetőtörvény védi, amely, a gyermekülés bűntettéről nem is szólva, a magzatelhajtásért is bünteti az anyát és pedig kegyes jóindulattal enyhébben azt, aki házasságon kívül esett teherbe. Hogy milyen eredménynyel, látjuk abból, hogy a magzatelhajtás miatt büntetettek száma emelkedő irányzattal és pedig a tulajdonképeni Magyarországon (HorvátSzlavonországok nélkül) 1913. évben kereken 150-re emelkedett. Pedig a dolog természetében rejlik, hogy e bűncselekmény elkövetőinek elenyésző kis töredéke az, amely hatóság elé kerül. A hatósági eljárás és büntető ítélet tárgyává lett eseteknek száma nem is nagyságánál, hanem tanulságainál fogva hat. Kitűnik ugyanis a részletesebb elemzés folytán, hogy e bűn-