Munkásügyi szemle, 1916 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1916 / 4. szám - Anyasági biztosítás

Munkásügyi Szemle 89 szegényügyi gondozással állunk szemben, amelynek szolgáltatásai is, a dolog természete szerint, ehhez a minimális feladathoz igazodnak. És ugyancsak nem a család erősítését és alapjainak megtámasztását szolgálja az az egyébként nagyon helyes rendszabály sem, amely a lelencek és az elhagyatott gyermekek megmentésére hivatott. Ki gondozza ugyanis ama sok-sok proletárgyermeket, akik naphosszat hiába siránkoznak a kenyérkereső munkán távollevő anyának tápláló és az egész életre szóló útravalóval ellátó teje után ? Még jó, ha a könyörülő szomszéd vagy a tömeglakás facér osztályostársa megszánja és apróra rágott kenyérrel »jól tartja« vagy tartós rázással álomba kábítja a kényelmetlen kis siránkozót. Igaz, a kórház befogadja a szülő nőket és ingyen ápolja őket és szülötteiket- De mily elenyésző kis töredéke az anyáknak az, amely a szülés válságos óráján a kórház jótevő ölén nyerhet elhelyezést. Ha csak azt vesszük is figyelembe, hogy Magyarországon — HorvátSzlavonországok nélkül — a születések száma a háborút megelőző években 650 700 ezer között váltakozott és még inkább, ha figyelembe vesszük, hogy e szülések között a mezőgazdasági munkások és cselédek, házi cselédek és a különböző gazdasági ágakban váltakozva dolgozó napszámosok osztályainak női népessége évi 230—246 ezer szüléssel vett részt, úgy elgondolható, hány kórházi ágyra volna szükség, hogy csak az említett, kereken harmadfélszázezer szülésnek emberséges, és anya és csecsemő jólétét megóvó lefolyása biztosítva legyen. De tegyük fel azt a komolyan pedig fel sem tehető esetet, hogy az állam a képzelhetőn is túlmenő áldozatkészséggel annyi szülőházat (szülészeti kórodat) állítana fel és annyi ágygyal szerelné fel ezeket, hogy minden nő, akinek megfelelő házi ápolásban része nem lehet, kórházban róhatná le a szülés nagy munkáját. Vájjon megoldottuk-e a kérdést, ha a normálisan mintegy 4 hétre tehető kórházi ápolás befejeztével elbocsátjuk az anyát és gyermekét, azzal az esetleges egyedüli útravalóval, hogy az anyát dajkaszolgálatba, a tőle elválasztott csecsemőjét pedig dajkaságba elhelyezzük ? Ez a megoldás kedvező lehet azokra, akik — nem is minden esetben megengedhető okokból — az anyai kötelesség teljesítésében helyettesíttetni akarják magukat, megoldás lehet az anyára is, aki gyermekét eltaszítani és a szülői szeretet áldozatkészségét saját személyes jólétével felcserélni akarja, esetleg ezt megtenni kénytelen is, de az állam nemzeti nagy céljaitól mindez messze van. Nem, vagy csak alig szolgál nemzetfentartó célokat, sokkal inkább csak egyesek kényelmének kielégítésére jó ez. Nemzetfentartó, szociális szempontból helyes megoldásnak csak azt fogadhatjuk el, amely nem szorítkozik arra, hogy a terhesség és szülés szakán a szakértő tanács és a szükséges gyógyszer mindenképen rendelkezésre álljon, hanem megadja az anyagi eszközöket am is, hogy a terhes és szülő nő kereseti munkától amennyire lehet megkíméltessék és abban a helyzetben legyen, hogy saját egészségét az észszerűtlen kizsarolástól megóvhassa és anyai gondozását magzatának szentelhesse mindaddig, amíg a gondozást ennek veszélyeztetése nélkül másra bízni nem lehet. Ez az a cél, amely az anyák és csecsemők érdekén keresztül a nemzet legszentebb érdekeit, annak jövőjét szolgálja és amelyet a mai társadalmi szervezetben másként, mint biztosítással megvalósítani helyesen nem lehet. Legalább annak, aki elismeri e cél megoldásának mellőzhetlen szükségét, a megoldásnak ezt a módját, a biztosítást is el kell fogadnia. Biztosítás helyett ugyanis arról lehetne még szó, hogy azokat a terhes és szülő nőket, akik erre rászorulnak, az állam az általános közjövedelmekből segítse abban, hogy a terhesség utolsó szakán és közvetlenül a szülést követő időben kereseti munkát a maguk és fentartásukra utalt családjuk megélhetése érdekében végezniök ne kelljen. Ámde mindaz, ami egyéb társadalmi szükségletek kielégítésénél is a közsegély ellen és a biz-