Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 6-8. szám - Háború és munkásbiztosítás. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének 1915. március hó 20-án tartott ülése

Munkásügyi Szemle 181 Áttérve már most az egyes segélyezési szolgáltatásokra, a német illetékes fórumoknak ma már csaknem kialakult gyakorlata, hogy a táppénzt nyújtsák a háborúban megsérült, megbetegedett és önként tovább biztosított vagy pedig passzív tagsági joggal biró tagoknak (utóbbiaknak a törvényben meghatározott időn belül történő' megbetegedésnél). Ezen álláspont indokolását a pénztáraknak az elvi kérdésben elfoglalt álláspontja indokolja, bár éppen a táppénz kérdésében hangzottak el érvek oly irányban, hogy a táppénz csupán prémiumot jelentene a pénztárnál biztosított tagnak, a többi hadbavonulttal szemben, hiszen a hadvezetőség gondoskodik betegség esetén a katonáról, megkapja a szükséges kórházi ápolást, úgy hogy tulajdonképen megtakarított összegszámba megy a táppénz, amely körülmény a táppénz tulajdonképeni rendeltetésével nem egyezik meg. E pontnál hangzott el az egyik felső biztosítási hivatal azon érve, hogy a táppénz a keresethiány pénzbeni pótlására szolgál. Ámde a hadbavonultnál nem lehet keresethiányról szó, mert hiszen ha keresete nincs is — teljes ellátása, családja támogatásával együtt meg van és így a táppénz tulajdonképeni rendeltetését nem teljesítheti. A temetkezési segélyre nézve dr. Stier-Somló véleményével szemben csaknem egyöntetű volt az a felfogás, hogy a temetkezési segély a törvény alapján nyújtandó. Stier-Somló ugyanis a Reichsversicherungsordnung 203. §-ára való hivatkozással, amely megállapítja, hogy a temetkezési segélyből első sorban az eltemettetés költségei fedezendők, a fenmaradó összeg pedig a hozzátartozóknak fizetendő, ha halála idejében háztartási közösségben éltek, megállapította, hogy a háztartási közösség a hadbavonult és családja között nincs meg. Ezzel szemben az uralkodó felfogás a közösség fogalmát kiterjesztőleg értelmezi és nem azt érti alatta, hogy tényleges közösség forogjon fenn, hanem hogy egy ilyen közösség fenforgott legyen és az abban résztvevők nem szándékolják azt állandóan megszakítani. Időleges, különösen a tag akaratától független megszakítás, aminő például a hadbavonulás a hadbavonultaknál, nem szünteti meg a közösséget. A Reichsversicherungsordnung 203- §-a azt célozta, hogy olyan örökösök, akik életében semmi viszonyban az elhalttal nem voltak, a támogatási segély maradványaiért ne jelentkezhessenek, mert ezen igényt semmiféle szociális szempont nem indokolja. A törvény ezen intencióját nem sérelmezi a háború tartamára ideiglenesen hadbavonult családtagok részére a temetkezési segély kiutalása. Ez a kérdés, a magyar jogviszonyokat tekintve, fel sem merül. Az 1907. évi XIX. t.-c. 56. §-a szerint a temetkezési segély az elhalt házastársának, ilyennek nemlétében örököseinek fizetendő ki. Minthogy tehát a törvény nem tűzi ki előfeltételül a közös háztartást, a magyar biztosítás jogszempontjából e kérdés tárgytalan. Meg kell említenem, hogy a Reichsversicherungsordnung rendelkezésében kifejezésre jutó aggályt nagyon indokoltnak tartom és minden olyan rendelkezést, amely azt célozza, hogy a szolgáltatások a közvetlenül sújtott hozzátartozókhoz kerüljenek, legmeszszebbmenő mértékben helyeslek. A katonai hatóság által nyújtott kórházi ápolás esetére a német gyakorlat a családi segélyt nem tartja megadandónak, mert a törvény csak a pénztár által történt kórházba utalás esetére állapítja meg a család ezen jogát. Kétségtelen az is, hogy e segély — figyelemmel a hadbavonultak családtagjairól való általános gondoskodásra — prémium számba menne. Felmerült még a Reichsversicherungsordnung azon rendelkezésével • kapcsolatosan, hogy a más által kiszolgáltatott segélyekkel a pénztár által nyújtott segélyezés korlátozható, az a kérdés, hogy vájjon nem vonatkozik-e ez a katonai hadvezetőség által nyújtott szolgáltatásokra ? Úgyszólván egyhangúan kialakult az a felfogás, hogy ilyen korlátozásnak, — minthogy