Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 6-8. szám - Háború és munkásbiztosítás. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének 1915. március hó 20-án tartott ülése

Munkásügyi Szemle 173 után a már felmerült kérdések új meg új oldala kerül az e kérdésekkel foglalkozók elé. Első sorban a betegsegélyezésre vonatkozó kérdéseket kívánom tárgyalás alá venni és e csoportnál is a biztosítási kötelezettség kérdése az, amely mindenekelőtt figyelmet érdemel. A betegségi munkásbiztosítás az ipari és kereskedelmi alkalmazottakra vonatkozik és így általános alapelvként lehet tekinteni azt, hogy a katonai szolgálatot teljesítők biztosítási kötelezettség alá nem esnek. A munkásbiztosításnak alapja a foglalkozással járó veszély. E szempont kell, hogy irányadó legyen az egyes részletkérdések elbírálásánál. Megállapítandó tehát, hogy a katonai szolgálatot teljesítők betegségi biztosítási kötelezettség alá nem esnek, a fegyvergyakorlatot teljesítőkre nézve a munkásbiztosítási törvények külön, kifejezetten intézkednek. Ez intézkedésekkel később foglalkozom. Azok, akik bár a hadműveletekkel kapcsolatban, de nem mint katonák, tehát nem állampolgári kötelességük, a katonai szolgálat teljesítés alapján végeznek valamely munkát, — amely egyébként biztosítási kötelezettség alá esnék — biztosítási kötelezettség alá esnek. Biztosítási kötelezettség alá esnek pedig azon az alapon, hogy munkaszerződéssel alkalmaztatnak, még az esetben is, ha e munka kötelező teljesítésére nézve törvényes szabályok intézkednek, ha i[y munka teljesítésére kényszereszközök vehetők igénybe. Több ily munkanemet sorolhatok fel. Ide tartoznak az erődítési munkálatoknál alkalmazott munkások, az utak, hidak, etc. javításánál és építésénél munkát teljesítő polgári munkások. Vita merült fel az ilyen munkásokra nézve abban az irányban, hogy munkaadójuknak ki tekintendő és ebből folyólag mely pénztárhoz tartoznak ? Az egyik német vasút katonai igazgatás alá helyeztetvén, az a kívánság merült fel, hogy a vasútnak munkaadói minősége megszűnvén, a munkások a helyileg illetékes betegsegélyző pénztárhoz tartozása mondassék ki, szemben azon állásponttal, hogy a munkások a vasúti üzemi pénztárnál maradjanak továbbra is biztosítva. E kérdés olyképen döntetett el, — tekintettel arra, hogy a vasút teljes egészében bocsátja üzemét alkalmazottaival együtt a katonai hatóság rendelkezésére, — hogy az alkalmazottak munkaadójának továbbra is a vasút tekintendő és így az üzemi pénztárnál való további biztosítás indokolt. Nálunk az erődítési munkával kapcsolatban merült fel jogvita az 1907 : XIX- t.-c. 120. §-a alapján, abban a tekintetben, hogy az erődítési munkálatok igazgatóságának székhelye határozza-e meg az illetékes pénztárt, vagy pedig az a hely, ahol a munkások a munkálatokat teljesítik. Véleményem szerint az ily központilag igazgatott, különben is helyileg meg nem határozható munkálatokra nézve nem alkalmazható az a törvényi rendelkezés, hogy a munkateljesítés helye állapítja meg az illetékes pénztárt. Gyakorlati érvek is ezen álláspont mellett szólnak. A hadifoglyokra nézve az a gyakorlat, hogy biztosítási kötelezettség alá nem vonhatók. E felfogás indoka, hogy foglalkoztatásuk nem munkaviszony alapján történik, hanem kényszer alapján. Ezen a viszony lényegét jellemző tulajdonságon nem változtat az, hogy díjazást kapnak. Különböző értelmezést találunk a biztosítási kötelezettség tekintetében a szakirodalomban és a hatóságok döntéseiben is arra nézve, hogy az a munkás, akivel munkaadója megállapodik, hogy munkaviszonya a háború utánra is tovább folytatódik és akinek illetményeit a háború tartamára tovább fizeti, vagy részben tovább fizeti, a tényleges munka megszakításának tartamára biztosítási kötelezettség alá esik-e vagy sem. A biztosítás fentartása érdekében számos német pénztár arra az álláspontra helyezkedett, hogy az ilyen »szabadságolás« esetében a biztosítási kötelezettség továbbra is fennáll. Ennek a felfogásnak indokolására