Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 5. szám - A háború szociálpolitikája

111 elérkeztem volna a háború szociálpolitikájának harmadik fejezetéhez, a szűkebb és mindennapi értelemben vett szociálpolitikához. Amit Németországban a háború kitörésekor rögtön külön megszerveztek és ami az ottani gazdasági életnek a háború alatt igen nagy szolgálatokat tett, a munkaközvetítés, az nálunk a maga rendes medrében maradt. Most lett volna csak igazán helyén az a régi terv, hogy a munkaközvetítést kizárólag hatóságivá kell tenni. Ma is azt az elvet vallom, hogy ez a fontos eszköze a szociálpolitikának nem lehet hatalmi eszköz sem a munkaadók, sem a munkások kezében. A mi viszonyaink között, amely rendesen a külföldön már elavult intézmények és berendezések késői másolásából áll, merészség volt új eszmékkel fellépni, de az idő majd megérleli azokat, a mint a munkaközvetítést illetőleg a háború máris igazolta azt az akkor felforgatónak mondott eszmét. Sok más új eszmével egyetemben a háború tanulságainak levonását ebben sem fogjuk elkerülhetni. Igen lényeges rendelkezést tartalmaz a háború esetére szóló kivételes rendelkezésekről szóló törvény (1912 : LXIII. t.-c) az egyesülési és gyülekezési jog, a munkabeszüntetés és munkakizárás tekintetében. Amazokat illetőleg különböző korlátozásokat ír elő, ezeket teljesen eltiltja és természetszerűleg megfelelő büntető szankciókról is gondoskodik. Feltétlenül helyes rendelkezések, sőt a háború teremtette helyzetben elkerülhetlenül szükségesek. Ugyanoly megokolt volt a háború kitörésével a vasárnapi munkaszünet felfüggesztése, ily nehéz időkben nem lehet helye a munka korlátozásának, ilyenkor nem állhat elég idő a munka rendelkezésére. Amit azonban Németország még a megszállott Belgiumban is életbe léptetett, a munkaidő és munkabérek szabályozását, a nők és a fiatalkorúak alkalmazásának korlátozását, hogy mennél több munkáskéz jusson munkához és a munka értéke mesterségesen ne csökkentethessék, azt nálunk — két kivétellel — sajnosán nélkülözzük. Az egyik a hadügyminiszter azon rendelkezése, amelyről már tettem említést, t. i., hogy a hadseregszállítók munkásokat el nem bocsáthatnak és bérüket nem csökkenthetik. A másik, ha kissé későn jött is, a honvédelmi miniszter február hó végén kiadott az a rendelete, hogy a honvédségi ruhaszállítók tartoznak az általa megállapított minimális béreket a ruhák varratásáért fizetni. Igaz, hogy akkor a munkáknak talán 90°/o-a is ki volt már adva, de azért mint a minimális bér megállapítására vonatkozó precedens mégis fontos és ha kisebb gyakorlati jelentősége is lesz esetleg csak, mégis helyes volt ezt elrendelni, mert ami a konfekciós hadseregszállítások ezen vonatkozásaiban is történt — nem szólva a tisztán gazdasági vonatkozásokról, amelyek nem idevalók — annak külön fejezetet kellene szentelni. Még pedig igen bő és szomorú tartalmú fejezetet. A tőke egy részének ezen visszaélései a munkával szemben — sajnos — hálás anyagát fogják képezni normális időkben a tőke ellenségeinek a tőke elleni támadásokra. A háború erre különben is bő anyagot fog szolgáltathatni. Pedig valami túlságos kapitalisztikus szellem, t. i. rokonszenv a tőke iránt amúgy sincs nálunk. Sajnos, hogy a tiszteletreméltó, a munkát megbecsülő és tisztességes bérekkel dolgozó vállalkozásnak is szenvednie kell majd alatta. De az ily támadásoknak már természete a generalizálás, célját csak úgy érheti el, ha a tőkét általánosságban támadja, nem törődve azzal, hogy támadása így általánosítva igazságtalan. Szinte mathematikai pontossággal lehet megállapítani a háború utáni időre az erős antikapitalisztikus irányzat megindulását, holott épen a háborúnak egyik nagy tanulsága a tőkék koncentrációja lesz új gazdasági irányok érvényesülhetésére. A hadseregszállítások súlyos visszaélései ennek a tőkeellenes irányzatnak egyik felette szomorú fejezetét fogják képezni. Amit Németországban a birodalmi kormány tett, hogy felszólította a lakosságot szükségletei ok nélküli korlátozásának mellőzésére, mert a túlzott takarékosság az ország termelésének folytonosságát veszélyeztetheti,