Munkásügyi szemle, 1915 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1915 / 5. szám - A háború szociálpolitikája

102 Munkásügyi Szemle családtagot érint, ha nem többet. E fölött nem lehet és nem szabad egyszerűen elsiklani, itt egy nagy szociálpolitikai problémáról van szó, amelynek helyes megoldása nagy befolyást gyakorol a hadászati érdekekre is. A német birodalmi törvényhozás nem is hagyta ezeket figyelmen kívül és emlékezetes első háborús Reichstag-ülésén (1914 augusztus 4.) törvényt hozott úgy arról, hogy a hadba vonultakat a háború folytán semmi joghátrány a pénztárakkal szemben ne érhesse, mint a pénztáraknak a háború tartama alatt való teljesítőképességéről, többek között elrendelve, hogy szükség esetén a pénztáraknál előálló hiányokról a községek, illetőleg testületek saját háztartásuk terhére tartoznak gondoskodni; valamint törvényt hozott a pénztárak szervezete tekintetében szükséges intézkedésekről is. Ott egyáltalán másképen értékelik a munkásbiztosítás jelentőségét, állami, nemzeti és gazdasági tekintetben, mint nálunk, ott nem tekintik azt »az ipar elleni merényletének, mint nálunk némelyek csak azért, mert az ipar egy része nagyon terhesnek tekinti magára nézve, hogy neki munkásaiért áldozatot is kell hoznia, áldozatot, amelyet — mellesleg megjegyezve — a közönséggel fizettet meg. A háború szociálpolitikájának ebbe ,a csoportjába tartozik még a hadirokkantak és a háborúban elesettek özvegyeinek és árváinak ellátása. Ez még a jövő feladata, e részben eddig még semmi sem történt. Van ugyan egy régi, a szűkkeblűség legmesszebbmenő határain is belül maradó törvényünk (1875. LI. t.-c, 1880. XVII. t.-c), amely ezt szabályozná; a háború hőseinek és családjainak ezen az alapon való ellátása azonban egyenesen képtelenség lenne, ez egyjeientőségű volna azzal, hogy azok, akik nyomorékokká lettek a hazáért és azoknak családjai, akik elvéreztek a haza védelmében, a nyomornak martalékává dobatnak oda. Ez nem lehet a nemzet hálája velük szemben, ez a legrútabb hálátlanságnál is több, ez egyenesen kegyetlenség lenne. Ennek az ellátásnak a megoldása egyik legsürgősebb feladatunk. Ez nemzeti és állami becsület kérdése. Ha valahol nincs helye a fukarkodásnak, úgy ez az, ebben az ellátásban az államnak még bőkezűnek is kell tudni lenni, ha szükséges, mert az^áldozat, amelyet e téren hozni fog, gyümölcsöző befektetés lesz arra a jövőre nézve, amikor a mai nagy háborúval talán még elintézésre nem kerülő nagy világpolitikai kérdések végeldöntése fog elkövetkezni. Mert hogy a mostani háború minden rettenetessége mellett sem fogja meghozni azt a végleszámolást, amelyre egy hosszú béke érdekében szükség lenne, az valószínű. A hadirokkantak, nemkülönben az özvegyek és árvák helyzetének enyhítése érdekébén kétségkívül sokat tehet a társadalom is. De az ellátás maga kizárólag állami — és tegyük hozzá — sürgős állami feladat, amelyet meg kellene oldani, lehetőleg még a háború alatt. Nemcsak azért, mert már is igen nagy az erre utalt hadirokkantak száma, hanem azért is, hogy a hadban állóknak lelki megnyugvást nyújtsunk, hozzátartozóik jövő sorsát illetőleg. Halálmegvetéssel küzdve az ellenséggel, lelki megnyugvás az a katonára, ha tudja, hogy felesége, gyermeke nem lesz kegyelemkenyérre utalva, ha ő maga az ellenség gyilkos tüzének áldozatául esik, vagy hogy nyomorékká lőve, nem kell koldusmódra saját életét tengetnie. Kétségtelen, hogy a háború után — mindig győzedelmes háborút értve ezalatt, mert győzelmünk bizonyosra vehető — nagy állami terhek fognak az országra szakadni, amelyek újabb, nagy megterheltetésekkel fognak az adózókra járni. A háború természetéből folyó átmeneti, nehéz gazdasági viszonyok még súlyosbítani fogják ezt a helyzetet. De bármilyen súlyosak legyenek is azok a terhek, ennek az ellátásnak tisztességes mérvét nem szabad befolyásolniok. Akiknek a nemzet javainak megmentése köszönhető, azoknak ellátásáért nem lehet áldozat nagy, nem lehet áldozat olyan, amelyet meg ne kellene hozni! Ugy látszik azonban, hogy ennek a nagyfontosságú.