Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 10. szám - A budapesti munkanélküliek megszámlálásának eredménye 1. [r.]

374 Munkásügyi Szemle Pénztári orvosok betegségi biztosítási kötelezettsége. M. Kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal 1914. évi március hó 3-én kelt 1912. P. 93!6. számú ítélete. ítélet: A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal igénylő felebbezését elutasítja. Megokolás: Dr. F. F. a csíkszeredai kerületi munkásbiztosító pénztárnak orvosa, a pénztártól élvezett 300 K. évi fizetése, helyesebben tiszteletdíja alapján, mint pénztári alkalmazott az I. napi bérosztályban jelentetett be és tartatott nyilván pénztári tag minőségben a fentnevezett pénztárnál. A felső bíróság mindenekelőtt azt a kérdést vizsgálta, vájjon igénylő a pénztár biztosításra kötelezett tagjának tekinthető-e és lehet-e az 1907 : XIX. t.-c. alapján segélyezési igényjogosultsága egyáltalán ? Ezt a kérdést felsőbb bíróságnak ez ügyben ítélkező tanácsa tagadó értelemben döntötte el és ezen az alapon utasította el igénylő keresetét az alábbi okfejtéssel. Az 1907 : XIX. t.-c. 1. §-a 16. pontja szerint a törvényszerint alakult biztosító pénztáraknál alkalmazottak is betegség esetére biztosításra kötelezettek akár állandóan, akár ideiglenesen kisegítőképen, vagy átmenetileg vannak is alkalmazva oly fizetéssel vagy bérrel, mely évenként 2.400 koronánál, illetve naponként 8 koronánál nem több. A cs—i pénztár közgyűlése az Állami Munkásbiztosítási Hivatalnak 1911. évi március hó 31-én kelt 14.957/1910. számú rendeletével jóváhagyott határozata értelmében a pénztár az orvosalkalmazás rendszerét (T. 133. §.) fogadta el. Kétségtelen tehát, hogy igénylő a pénztárnak alkalmazott orvosa. A felsőbíróság felfogása szerint azonban, jóllehet évi fizetése 2.400 koronánál, illetve napi 8 koronánál kevesebb, mégsem tekinthető a pénztár olyan alkalmazottjának, kire a íörvényszerinti betegség esetére a biztosítási kötelezettség alkalmazható volna. A törvény 1. §-ának egész szövegét mérlegelve megalkotásának előzményeit ismerve és címében is kifejezésre juttatott célzatát figyelembevéve, a felső bíróságnak az a felfogása, hogy a törvényhozó azokat kívánta bevonni a betegség esetén a kötelező biztosítás körébe, kiknek kizárólag, vagy túlnyomólag azok a foglalkozások, munkák stb. képezik az élethivatásukat, főfoglalkozásukat kizárólagos vagy túlnyomó részben való keresetforrásukat, amelyek az 1907 : XIX. 1. §-ában felsoroltatnak. Ugyanezt az elvet kell alkalmazni akkor is, mikor a pénztári alkalmazottak biztosítási kötelezettségét (T. 1. §. 16. pont) vizsgáljuk. Amint tehát alig foghatna helyt, hogy valamely pénztárnak 300 koronával dotált ügyvédjét biztosításra kötelezettnek mondják ki csak azért, mert ebben a minőségben pénztári alkalmazottnak is tekinthető, amint nem lehet biztosításra kötelezettnek mondani egy 2400 koronánál magasabb fizetésű, avagy a T. 10. §-a értelmében előírt kivétel alá eső valamely 2400 koronánál kevesebb fizetési állami tisztviselőt csak azért, mert délutánonként valamely egyébként biztosítási kötelezettség alá eső vállalatnak, egyesületnek, vagy biztosító pénztárnak tiszteletdíjas alkalmazottja, vagy napidíiasa is. Épen így nem lehet betegség esetére biztosításra kötelezettnek kimondani 300 K. évi fizetéssel dotált pénztári orvos sem. Ez összeg csekélysége ugyanis egymagában nyilvánvalóvá teszi, hogy a pénztári orvosi minőség sem kizárólag, sem túlnyomólag nem lehet igénylőnek élethivatása, főfoglalkozása, kizárólagos vagy túlnyomó részben való kereseti forrása. A 1907. évi XIX. t.-c. 167. §-ához. A magyar királyi Állami Munkásbiztosítási Hivatal 1914. évi február hó 21-én kelt 1912. P. 70/4. számú ítélete. Ítélet. A magyar királyi Állami Munkásbiztosítási Hivatal a felebbezést elutasítja, ellenben az I. bíróság ítéletét marasztaló részében megváltozíaija és kötelezi az Országos Pénztárt, hogy a m—i kerületi munkásbiztosító pénztár, mint helyi szerve útján igénylőnek a meghalt fia, H. J. után, temetkezési segély fejében, már kifizetett 30 koronán felül további 60 koronát három nap alatt, végrehajtás terhével folyósítson. Megokolás. Az 1907. évi XIX. t.-c. 167. §-ának utolsóelőtti bekezdése alapján vitatható volt, vájjon van-e helye felebbezésnek az I. bíróság ítélete ellen, figyelemmel arra, hogy a pénztár a temetkezési segély címén bizonyos összeget már kifizetett és így most már a temetkezési segélynek csak bizonyos különbözeti részéről, tehát a H. ]. elhalálozása következtében járó temetkezési segély mértékéről volt szó. A felebbviteli bíróság ebben a kérdésben mégis arra az álláspontra helyezkedett, hogy peresnek csak az az igény tekinthető, amely a pénztár