Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 8. szám - Az ipari bíróságokról szóló törvényjavaslat

Munkásügyi Szemle 293 speciális szakismeretekkel való támogatás végett tehát melléje munkás és munkaadó ülnökök rendelendők. Ezt föltétlenül helytelennek tartom, még pedig a következő okokból: 1. Sem a munkaadók (gyáros, kisiparos stb.), sem a munkások (szakmunkás, napszámos stb.) nem ismerhetik az ipari életnek s főleg a munkáskérdésnek azt a millió változatát, amely minden helyen más és más képet mutat. Sokan még a saját viszonyaikkal sincsenek tisztában, tehát még kevésbé mondhatnak ítéletet arról, hogy mik az »általános<< viszonyok. »Általános« viszonyok az iparban egyáltalában nem léteznek. Évek óta próbálgatom a budapesti gépgyárak általános munkaviszonyait (közös munkarend), tanoncainak és művezetőinek alkalmazási feltételeit stb. egységesebb alapra hozni, de nem megy. Ahány gyár, annyi szokás. Igaz ugyan, hogy e paradicsomi változatosságnak hátrányai is vannak, viszont azonban az individualitásnak ez az érvényesülése oly fontos előnyökkel is bír, amelyek egyáltalában nem teszik szükségessé a viszonyok egységesítésének forszirozását. Lehet, hogy majd a fejlődés folyamán közeledés magától fog előállni, mit szívesen fogadnánk; azonban az is lehet, hogy éppen az egyéniségnek ez a szabad érvényesülése oly újabb értékeket fog teremteni, amelyek sokkalta előnyösebbek lesznek, mintha ezt a fejlődést általános érvényű, merev szabályozásokkal eleve lehetetlenné tennők. A gépgyárak egyesületétől többször kérnek bíróságok szakértői véleményt a tekintetben, hogy például »a négy év óta felszabadult gépmunkásnak, aki ilyen és ilyen gépen dolgozik, mi lehet az átlagos keresete*. És bizonyára a munkaadók elzárkózási hajlandóságának terhére írták, amikor konzekvensen azt válaszoljuk, hogy az ipari munkás munkabérének nagysága kizárólag az illető munkás egyéniségétől függ. Ez nincs az állami hivatalnoki fizetésekhez hasonlóan pragmatikákkal szabályozva. Az ugyanazon szakmabeli munkások keresőképessége minden életkorban 200— 300° o-os eltérések között ingadozik. Hogy lehetne itt megállapítani azt, hogy valamely munkást jogosan miféle kereset illeti meg ? Az ilyen perekben egyáltalában nem lehet igazságos ítéletet hozni. Nincs oly átlagos bázis, amely a munkaadót és a munkást egyaránt kielégíthetné. Az ítélet valamelyik fél szempontjából föltétlenül kedvezőtlen lesz. Megnyugvást tehát semmiképpen sem nyújthat. Miféle szerepe volna tehát az ülnököknek? Alig tudnánk minden ipari szakmára külön speciális ülnököket szerezni. De ha még lehetne is, még ha oly világos eszű ülnököket is kapnánk, akik a saját munkaviszonyaikat tökéletesen a fejükben tartják, ítéletüknél ezeket az ő saját viszonyaikat tartják szemük előtt és már hiúságból is arra hajlanak, hogy ezt tartván a legjobbnak, mások számára is ezt ajánlják. Közös gyári munkarend szervezésén fáradozván, mindig azt tapasztaltam, hogy minden gépgyár hajlandó volt közös munkarendet elfogadni, csupán azt kötötte ki, hogy alapul az ő saját gyári munkarendje vétessék, mert ez a legjobb. Az ülnökök tehát az ő saját egyéni nézetüket oktrojálnák, ami semmiképen sem nyújthatna megnyugvást. 2. Sem a munkásoknak, még kevésbbé a munkaadóknak nem érdeke és nem mulatsága ez az ülnökösködés. Annyi más gondunk van, hogy az az önkormányzati tevékenység is, amelyet a munkásbiztosítás ránk rótt, ellenszenves és terhes. A nem szívesen végzett munkán pedig nincs áldás. Hát még mire vezetne az a kényszer, amely ennek az ülnöki tisztségnek az elvállalását kötelezővé teszi (14. §.). Amikor ránk róják azt a jogot, hogy részt vehessünk a bíráskodásban, amiből nem kértünk, ami ellen tiltakoztunk, ezt még tetézik azzal, hogy kötelesek is vagyunk e joggal élni. A törvénytervező a kü'földi tapasztalatokból is tudhatta, hogy min-