Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1914 / 1. szám - Gróf Tisza István a munkásbiztosításról

16 gyáriparosok szövetségében kialakult álláspontot ismerteti. A cikk szerint a munkaadói érdekeltség kettéoszlásának az oka nem abban keresendő, mintha a munkaadók egyik csoportja teljesen meg volna elégedve a munkásbiztosítási ügy terén ezidőszerint fennálló viszonyokkal, hanem inkább abban, hogy az egyik tábor a pénztár vezetésében eddig megnyilatkozó szellemben látta a bajok főíorrását, míg a másik szerint a bajok a törvény némely intézkedéseinek hibás konstrukciójából erednek. Abban mindkét érdekeltség egyetértett, hogy a munkásbiztosítási törvény revíziója a gazdasági élet legsürgősebb feladataihoz tartozik. A reform alapelveit illetőleg megállapítja az író, hogy a munkásbiztosítási ügynek a munkások és munkaadók által való autonóm intézésétől eltérni általá­ban nem kívánnak. Ez azonban nem jelenti szerinte azt, hogy az autonóm hatás­köröknek körülírásában mindennek olyannak kellene maradnia, mint amilyen az ma. Az autonómia egyik hibáját abban látja, hogy az autonómia jelszavát, éppen úgy, mint a magyar megyei közigazgatásban, összhangba akarják hozni bizonyos, az autonómiával merőben ellentétben álló centralisztikus törekvésekkel. A helyesen felfogott autonómia abban áll, hogy bizonyos, a helyi, személyi s egyéb viszonyok ismeretét megkövetelő ügyekben az érdekeltség maga döntsön. Ennek az autonóm akaratnak azonban az érvényesülését is biztosítani kell. Ebből követ­kezik az a k-vánság, hogy az egyes kerületi és vállalati pénztáraknak régebben létezett pénzügyi autonómiáját helyre kell állítani. Helyesebbnek tartja, ha minden pénztár maga állapítja meg budgetjét s maga gondoskodik a költségei fedezésére szükséges járulékok kivetéséről. Ez esetben mindenkiben meg volna az az egész­séges érdekeltség, amely nélkül semmiféle autonómia nem működik kifogástalanul s akkor el lehetne várni, hogy a pénztárak vezetésére befolyást gyakorló egyé­nek valóban a takarékosság politikáját kövessék. Az a körülmény, hogy a törvény intézkedése szerint az Összes pénztáraknál mutatkozó feleslegek bizonyos közös intézmények létesítésére fordítandók, amelyek költségeinek fedezésére a kerületi pénztáraknak megadandó pénzügyi autonómia esetén nem volna gondos­kodva, nem képezhet akadályt, mert ezekről a költségekről másként is lehet gondoskodni. Ennek megoldását úgy gondolja, hogy az egyes pénztárak tag­létszámuknak megfelelő összeget fizetnének a közös intézmények fentartására. A kerületi pénztárak pénzügyi autonómiája következtében a Országos Pénztár igazgatóságának hatásköre szűkülne, azonban mégsem válnék teljesen feles­legessé e Pénztár. Kell lenni ugyanis olyan szervnek, amely az egyes pénztárak között szükséges harmóniát kellően biztosítani képes. Helytelennek és tart­hatatlannak jelzi azt az intézkedést, hogy az Országos Pénztár, ez a nagy s nehézkes testület nemcsak az általános vezetésre vonatkozó elvi kérdésekkel foglalkozik, hanem valósággal adminisztrál s a pénztár ügykezeléséhez tartozó apró-cseprő kérdésekkel bíbelődik. A balesetbiztosítás terén az elégedetlenség oka az, hogy ezen biztosítási ág költségeit ugyan kizárólag a munkaadók fizetik, azonban a kiadások, a bal­esetbiztosítási járadékok megállapítására a dolgok mai állásában a munkaadók­nak jóformán alig van befolyásuk, mert ezekben a kérdésekben a mai paritás mellett mindig a munkások szava döntő. Tapasztalatok azt mutatják, hogy a törvényben megkíséreli megoldásra nálunk még nem érettek a viszonyok, amint­hogy Németország és Ausztria sem tartotta a maga viszonyait erre alkalmasnak. A feladat abban áll, hogy a külföldi intézmények példája szerint a baleseti járadékot, a munkások legkisebb károsodása nélkül, a munkaadói érdekeltség bizalmi emberei állapítsák meg. A legkevesebb, amit e részben kívánni kell, hogy úgy mint Ausztriában a munkások és munkaadók mellett még lh részben elfogulatlan állami közegek is szerepeljenek a járadékok megállapításánál, hogy az érdekeltek egyik részének a másik által való majorizálása lehetetlenné tétessék. További törekvés az, hogy a pénztárak kiadásai csökkenjenek és bevételeik a járulékok felemelése nélkül emeltessenek. A kiadások csökkentésére fog hatni a pénztárak autonómiájának pénzügyi kérdésekre való kiterjesztése, az élet­képtelen pénztáraknak a szomszédos pénztárakkal való egyesítése. Gondolkozni kellene afölött is, nem lehetne-e a munkásokra nézve fennálló azon előnyt, amely szerint a betegellátást, nem mint Németországban, csak a negyedik naptól kezdve, hanem három napnál tovább tartó betegség esetében visszamenőleg az első naptól kezdve követelhetik, más hasonló szociális értékű, de kevesebb vissza­élésre alkalmat adó előnnyel, például a betegellátási idő kiterjesztésével

Next

/
Oldalképek
Tartalom