Munkásügyi szemle, 1914 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1914 / 3. szám - Szolgálati szerződés. Észrevételek a Magyar Polgári Törvénykönyv Tervezetének. III. Rész. 11. Cím 1. Fejezetéről. (Befejező közlemény.)
Munkásügyi Szemle 93 munkaadójával perben állott, még ha az alkalmazott a pert meg is nyerte. Abból, hogy a munkaadó kötelezettségének nem tett eleget, hogy az alkalmazottat perre kényszerítette, a szerzó'dés időelőtti megszűnéséből eredő kárán kívül más kára is származott tehát az alkalmazottnak, az, hogy az illető szakmában, esetleg másban sem, nem juthat megfelelő új álláshoz. A német joggyakorlat az ottani ptkönyv 629. §. második bekezdése dacára a hátralevő időre járó munkabéren kívül megítéli neki a másik fél szerződésszegéséből származó ezt a kárát is. De, ha túltenni kénytelen magát a német joggyakorlat is az ottani törvényi rendelkezésen, éppen azért, mert az a jogos érdekek szempontjából elégtelen, mi értelme van annak, hogy átvegyük mégis azt a tökéletlen, könnyen félreérthető, könnyen rendkívül súlyos következményeket maga után vonó és legfölebb csak nagyon liberális bírói gyakorlattal enyhíthető rendelkezést! II. Az 1325. §. egyébként abban a súlyos hibában is szenved, hogy a másik fél hibájából felmondó, előbbi észrevételünk érvényesülése esetében pedig a fontos ok nélkül időelőtt elbocsátott munkavállaló is, kár bizonyítása nélkül éppen csak a törvényes felmondási időre eső munkabérnek megfelelő összeget követelhet. Miért ugyanis éppen csak a törvényes, és miért nem a szerződéses felmondási időre járó munkabért, ha már a felek a felmondási idő tekintetében a törvénynek idevonatkozó diszpozitiv szabálya helyett más szabályt ismertek el magukra nézve kötelezőnek ? Ez a rendelkezés kiegyenlíthetlen ellentétben van az 1308. §-szal, mely szerint ugyanis a munkavállaló nem veszti el a munkabérhez való jogát az által, hogy a munkaadó a szolgálatnak elfogadásával késedelmes stb. Az elfogadási késedelem ugyanis egyfelől csak addig tarthat, másfelől pedig, ha előbb meg nem szűnik, addig mindenesetre tart, míg a munkaviszony törvényesen, vagyis határozott időre kötött szerződésnél a szerződés tartamának, határozatlan időre kötött szerződésnél a törvényi, illetve a szerződési felmondási idő lejártával, meg nem szűnik. Ha a munkaadó, jogtalanul bár, felmondott és a felmondási idő szerződés szerint rövidebb a törvényben csak diszpozitive megállapított felmondási időnél, az elfogadási késedelem nem tarthat tovább a szerződéses felmondási idő lejártánál; viszont, ha ez* vagy a szerződés kikötött tartama hosszabb a törvényes felmondási időnél, tart az elfogadási késedelem a törvényes felmondási időn túl is egészen a szerződéses felmondási időnek, illetve a szerződés kikötött tartamának lejártáig. A T. mai rendelkezése szerint ellenben ez utóbbi esetben az történnék, hogy a munkaadó egy jogtalan ténynyel, a szerződésellenes felmondás tényével, szabadulhatna attól a kötelezettségtől, illetve annak a kötelezettségnek egy részétől, melyet a törvény egy másik rendelkezése az 1308. §-ban imperative hárít reá. Az 1325. §. szóban levő rendelkezése mellett illuziorius volna a munkaadóra a törvényesnél rövidebb felmondási idő kikötése, mert ha csak nincs fontos oka a munkavállaló elbocsátására, minden esetre köteles volna megfizetni a törvényes felmondási időre járó munkabért; viszont illuziorius volna az alkalmazottra nézve a törvényesnél hosszabb felmondási idő kikötése, mert a különbözetnek megfelelő munkabérre már nem mint ilyenre, hanem legfölebb csak, mint külön igazolandó kártérítésre számíthatna. Hogy azonban ez nem jelent egyet, könnyen beláthatjuk, ha arra a különleges védelemre gondolunk, melyben a jog a munkabért részesíti, de nem részesíti a kártérítést. Egy szóval, a T.-nek a felmondási időre vonatkozó szabálya kerülő úton így cogens joggá válnék, melytől eltérésnek csak fontos okból és akkor is csak lefelé volna helye: oly eredmény, melyet nem köszönnének meg sem a munkaadók, sem a munkavállalók. Mindezek alapján javasoljuk az 1324. és 1325. §§-nak következő kiegészítését, illetve módosítását:
