Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 2. szám - Szegény ember hitele. Befejező közlemény

71 hogy az 1881.: XIV. t.-c. nem kívánta szabályozása körébe bevonnia warransügyleteket, s az eladási és bizományi raktárakban elhelyezett árúkra való eló'legnyujtást. De vájjon az utóbbi kategóriába sorozhatók-e a butorberaktározási vállalatok, amikor kölcsönt adnak a raktáraikban elhelyezett ingóságokra? Véleményünk szerint annál kevésbbé sorozhatok az 1881. évi XIV. t.-c. hatálya alól kivont üzleti kategóriák alá az ingókra való kölcsönadással foglalkozó beraktározási vállalatok, mert üzletgyakorlásuk túlnyomórészt nem raktáraik gyümölcsöztetésére, raktárdíjak beszedésére irányul, hanem a kölcsönökre kihelyezett tőkéik minél busásabb kamatoztatására. A szállítmányozó, bizományos és raktáros, amikor a kereskedelmi törvényben körülirt ügyleteit megköti, főügyletként szállítási, megbízási, illetve raktározási ügyletet köt és amikor a nála a főügylet lebonyolítása céljából elhelyezett árúra előleget ad, ez az előlegnyujtás nála csak járulékos mellékügyletnek tekinthető. Evvel szemben a zálogkölcsönző (s az így az ingó tárgyak letétbe helyezése ellenében köjcsönt adó u. n. beraktározó is) főcéljaként kölcsönügyletet köt s így ezeknél a kölcsönadás és pedig a zálogra való kölcsönadás a főügylet és csak mellékügyletképen járul ehhez hozzá az elraktározás, amelyért a zálogház (az 1881. XIV.: t.-c. 11. §-a miatt) nem számíthat fel külön díjat, de amelyért a beraktározási üzlet címén tiltott kézizálogüzletet folytató vállalkozó még külön díjat is számít fel. A főügylet eltérő természete különbözteti tehát meg — nézetem szerint — azokat a bizományosokat és raktározókat, akiket az 1881.: XIV. t.-c. 27. §-ának b) pontja kivesz a törvény hatálya alól, azoktól a beraktározó vállalatoktól, amelyek színlelt bizományi és raktározási ügylet alapján gyakorolják a zálogkölcsön-vállalkozást. Erre nézve alkalmazható volna a fentidézett 24. §-on kivül a szóban lévő törvény 6. §-ának második bekezdése is, amely szerint »tilos továbbá a színlelt ügylet alakjába rejtett elzálogosítás minden neme, különösen az elzálogosításnak azon módja, melynél vételjegy állíttatik ki oly nyilatkozattal, hogy az elzálogosító bizonyos időpontig az állítólag eladott tárgyat visszavásárolhatja^ Ebbeli felfogásunkat teljes mérvben fedi a m. kir. igazságügyminiszter hivatali elődének, a m. kir. Kúria jelenlegi elnökének a képviselőházban 1909. évi február hó 27-én egy interpellációra adott válaszában elfoglalt álláspontja is, amely szerint »ezek a beraktározási üzletek tulajdonképpen zálogkölcsönüzletet folytatnak és kijátszszák a törvénynek a zálogkölcsönüzletek engedélyezésére vonatkozó rendelkezését«. Meg vagyok róla győződve, hogy ha az akkori miniszternek e kijelentése alapján pl. a magánzálogházak, vagy a kir. zálogház igazgatósága feljelentést tett volna a kir. bíróságnál az engedély nélküli zálogkölcsönüzletet folytató beraktározók ellen, a bíróság sorra büntette volna ezeket engedélyhez kötött iparnak engedély nélküli gyakorlása miatt az 1881 : XIV. t.-c. 1., 6. és 24. §-ai alapján. De ha már ez eddig nem történt meg, reméljük, hogy most már haladéktalanul meg fog történni olyképpen, hogy az I. fokú iparhatóságok tesznek ez ügyben feljelentést a kir. bíróságnál. Mindezek alapján abban a nézetben vagyok, hogy a némely beraktározó által követett az a gyakorlat, amely szerint a kézizálogul lekötött s náluk elraktározott ingókra zálogkölcsönöket nyújtanak s a kölcsön s az annak fejében kikötött díjak visszafizetésének elmulasztása esetében a beraktározott ingókat elárverezik, nem tekinthető a kereskedelmi törvény rendelkezései alá tartozó kereskedelmi foglalkozásnak és illetve a zálogházi törvény 27. §. b) pontja alá tartozó üzletnek, hanem csupán a kereskedelmi törvényben szabályozott ügyletkötési módok látszata felkeltésének. A kereskedelmi törvényben körülírt ügyletek és szerződések megkötését