Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 2. szám - Szegény ember hitele. Befejező közlemény

72 Munkásügyi Szemle csak színlelvén, ezek álügyleteknek minősítendők, minélfogva velük szemben az 1881. évi XIV. t.-c. 24. §-a alkalmazandó. E végből utasítandók volnának az I. fokú iparhatóságok és a rendőrkapitányságok, hogy minden tudomásukra jutó ilyen esetet az illetékes kir. bíróságnál jelentsenek fel, amit különben úgyis kötelességükké tesz a kereskedelmi miniszternek egyik érvényben lévő rendelete. Utalni kívánok még az ily uzsoraüzelmekkel szemben igénybevehető egy további jogorvoslási eszközre: az 1883. évi XXV. t.-c. 10. §-ára. Eszerint, ha bizonyos jelek mutatkoznak, amelyekből az uzsora elharapózására lehet következtetni, a közigazgatási bizottságnak feladata az ügyállást megvizsgáltatni s ha a gyanút alaposnak találja, az igazságügyminiszterhez indokolt felterjesztést intézni, aki annak alapján az eljárást hivatalból elrendelheti. Amíg ugyanis ez meg nem történik, az ilyen színlelt ügyletekbe burkolt minősített uzsoravétségek tudvalevőleg csak magánidítványra üldözhetők. A kir. büntetőtörvényszéknek a közelmúlt évek folyamán ugyan jelentékeny számú feljelentéssel volt dolga, de az uzsorás esetek nagy számával szemben mégis csak elenyészően kevés számúak a folyamatba tett feljelentések. De még ezek közül is számosat visszavonnak a sértett felek. Tudjuk pl., hogy 1908-ban öt feljelentés érkezett az ügyészséghez beraktározási ügylet miatt. Ezek közül négyet visszavontak, a négy közül egyet azzal az indokolással, hogy abból, ami a feljelentésben van, semmi sem felel meg a valóságnak. Ennek a ténynek a konstatálásával kapcsolatban a képviselőház 1909. évi február hó 27-iki ülésén az igazságügyminiszter szinte ösztönözte a székesfőváros közigazgatási bizottságát arra, hogy intézzen hozzá indokolt felterjesztést az efajta uzsorának hivatalból leendő üldöztetése iránt. Miután a közigazgatási bizottság ezt 4 évvel ezelőtt megtenni elmulasztotta, a főváros szociálpolitikai ügyosztályának feladata volna most, hogy eszközöljön ki a közigazgatási bizottságtól felterjesztést a m. kir. igazságügyminiszterhez avégből, hogy ez a színlelt beraktározási és bizományi ügyletekbe burkolt uzsorás zálogkölcsönüzletek ellen a hivatalból való eljárást elrendelje. Nem kételkedünk benne, hogy a miniszter ily felterjesztésnek eleget tenne s akkor a fővárosi kereskedelem tisztességén oly szégyenletes csorbát ejtő üzelmek a törvény szigora szerint meg fognak toroltatni. Mindez természetesen nem jelenti azt, mintha a beraktározási és bizományi álüzletek annyit panaszlott üzelmeivel szemben nem volna sürgős törvényhozási intézkedésekre is szükség. Elégséges volna e tekintetben, ha a törvényhozás a beraktározott ingó árúkra kölcsönöket nyújtó beraktározási és bizományi üzletekre kiterjesztené kifejezetten az 1881. és 1884. évi XVII. törvénycikkek hatályát. Ez esetben ezek a vállalatok engedélyhez volnának kötve, óvadékot volnának kötelesek letenni, megszabott százalékú kölcsöndíjak szedésére volnának szorítva, s főképp az engedély megadása az ily vállalkozók egyéni megbízhatóságától volna függővé téve. Nagy előnyt rejtene e kívánság teljesítése esetén az is magában, hogy egész üzletvitelük, üzleti könyveik stb. állandó hatósági ellenőrzés alatt állanának és árveréseik is kellő felügyelet alatt mennének végbe. Végül szükséges volna arról is gondoskodni, hogy úgy a kir. zálogház, mint a nehéz viszonyok közt sínylődő magánzálogházak elfoglalhassák azt a helyet, amely a butorberaktározó vállalatok üzelmeinek megszűntével betöltetlenül fog maradni. Mert nem elég ez üzelmeket meggátolni, hanem gondoskodni kell arról is, hogy az általuk kielégített közszükségletet tisztességes módon mások elégítsék ki. A zálogházak ezt — terjedelmes árúkra nézve — nem teljesíthetik ama kölcsöndíj fejében, amely még kisterjedelmű ingóknál sem igen fizeti ki magát. A kir. zálogház igazgatósága kellene, hogy berendezkedjék terjedelmesebb ingó tárgyak zálogbavételére is, más-