Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 19. szám - A gyermekmunka Ausztriában

798 Munkásügyi Szemle igénybevételét a fennforgott körülmények között a törvény által kivételes elbánás alá vett sürgős szükségből eredőnek minősítette. A fölebbviteli bíróság az I. bíróság ítéletét helyesli. Helyes az I. bíróság ítélete abból az okból, mert igénylő a Dudapesten tett tapasztalatai szerint kialakúit körülményekhez képest valóban sürgős szükségtől hajtva cselekedett, amidőn a magánorvosi gyógykezelést igénybe vette. A pénztár képviselője maga is, igénylővel egyezőleg, akként adja elő a tényállást, hogy a pénztár ügyvezetője igénylőt azzal a szóbeli utasítással küldte Budapestre, hogy itt a klinikán, vagy valamely kórházban jelentkezzék a műtét foganatosítása végett. Minden ellenkező adat hiányában tényként kell tehát elfogadni, hogy a pénztár igénylőt sem kórházba be nem utalta, illetőleg felvételéről előzetesen nem gondoskodott, sem pedig alkalmas módon való ellátása céljából a budapesti társpénztárhoz át nem utalta őt. A pénztárnak éppen ez az 1907 : XIX. t.-c. 101. §-ában megállapított kölcsönösség szempontjait figyelmen kivül hagyó eljárása idézte elő a különböző körülmények találkozása folytán azt a helyzetet, amely igénylőt a sürgős szükség súlyával indította arra, hogy magánúton gyógykezeltesse magát. Nincs megcáfolva ugyanis és így „valónak veendő igényiőnek ama ténybeli előadása, amely szerint előbb az Üllői-úti sebészeti klinikán, majd itt a műtét fölöslegesnek találtatván, a kapott tanácshoz képest a Poliklinikán jelentkezett gyógykezelés céljából, míg innen, mint pénztári tagot, a pénztári rendelő intézetbe utasították. Ekkor a b—i kerületi munkásbiztosító pénztár rendelőintézetének I. sebészeti osztályán jelentkezett, ahol a b—i pénztár jelentése szerint egyszerűen elutasították, azzal a kijelentéssel, hogy tagsági igazolványa szerint nem a b—i, hanem az sz—i kerületi munkásbizíosító pénztár tagja. Feleljen meg azonban a valóságnak akár a b—i pénztár, akár igénylő állítása, bizonyos az, hogy három hiábavaló kísérlet után jogos alapja volt igénylőnek arra, hogy a pénztár által kezébe adott végnélküli fonalat elejtve, gyógykezeltetését végül ott keresse, ahol legközelebb éri. Nem hagyható figyelmen kivül, hogy igénylő, miként ezt dr. F. S. pénztári főorvos bizonyítványa igazolja, a heréjében jelentkezett állandó és nagyfokú fájdalma miatt 1910. évi június hó 27. napján sürgősen utazott Budapestre, úgyszintén az I. bíróság előtt megtartott tárgyaláson meghallgatott dr. G. A. orvosszakértő véleménye is bizonyítja, hogy igénylő kiállóit betegsége nagy fájdalommal járó baj. Akkor tehát, amikor igénylő a megelőző hiába való kísérletek és ide-oda küldözések útán a b -i pénztár rendelő intézetében még 1910. évi július hó 1. napján is elodázó választ kapott, a fiatalkorú, emellett nagy fájdalmaktól kínzott és a pénztár helytelen eljárása következtében idegen helyen nagy városban magára hagyott tag teljes joggal elérkezettnek láthatta az időt arra, hogy úgy segítsen magán, ahogy éppen tud. Ily körülmények között tehát a magánorvosi gyógykezelés igénybevétele az 1907. évi XIX. t.-c. 59. §. utolsó bekezdésében megjelölt sürgős szükséggel indokolt volt és az ebből származó költségek megtérítésére irányuló igény jogos. Táppénzigény elvesztése. A m. kir. Állami Munkásbiztosítási Hivatal 1911. P. 387/6. számú 1913. évi június hó 30-ik napján kelt ítélete. Ítélet. A m. kir. állami munkásbiztosítási hivatal a fölebbezést elutasítja. Megokolás. Dr. V. G. pénztári orvos 1911. évi június hó 8-ik napján kelt jelentésében igénylőt ettől a naptól kezdve balszemén fellépett trachoma miatt mint járóbeteget bejelentvén, 1911. évi június hó 14-ik napján kelt jelentésében pedig eddig a napig terjedőleg a táppénzre való igényjogosultságát is igazolván, a pénztár felhívására ugyanezen a napon kiállított másik jelentésében közölte a pénztárral, hogy igénylőnek a kórházba menetelt ajánlotta, de ez a kórházba menni nem akart. A pénztár igazgatósága ezek után a 4.524/1911 sz. alatt hozott határozatával elutasította a táppénzigényt az 1907. évi XIX. t.-c 52. §-ára alapított azzal a megokolással, amely szerint igénylő az orvos rendelkezésének nem tett eleget. Igénylő fölebbezése alapján az elsőbíróság megítélte neki az igényelt táppénzt. A pénztár fölebbezésében ragaszkodik elutasító álláspontjához. A fölebbviteli bíróság azonban az igény elutasítását egyik alapon sem találja helytállónak. A pénztári orvos — sürgős szükség esetén kivül — jogosan nem is utalhatja az általa kezelt pénztári beteget kórházba, hanem abban az esetben, ha a kórházi