Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 13. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XVI. ülés, 1913. június hó 13-án

582 Munkásügyi Szemle amikor a pénztár közegei, illetőleg orvosa által való ellenőrzés már nem lehetséges, — kivéve, ha a bejelentés körüli mulasztás nem a tagot terheli, — a tag a bejelentéstől visszamenő időre táppénzt nem igényelhet. Törvénymódosítás esetén megfontolandó, hogy e kétségtelenül plauzibilis jogszabály a törvénybe felvétessék-e vagy sem. Ha a kimondott jogelv helyes, úgy annak mindenesetre a törvényben volna helye; mert a pénztári alapszabályok csak a törvényben kontemplált segélyek megengedett határok közt mozgó mértékének és kiszolgáltatási módjának szabályozására vannak hivatva (törvény 50. §. utolsó bekezdés), de törvényen nem alapuló jogvesztést kimondó alapszabálybeli intézkedésnek kötelező volta mindenesetre kétségbevonható. Ámde meggyőződésünk szerint a kérdéses jogszabályra nincs is szükség. A pénztárnak ugyan természetes joga és jogszerű érdeke az, hogy a tagokat betegségük alatt ellenőrizze és a táppénzigény alapjául szolgáló keresetképtelenség mindenkori fennforgását megállapíthassa. Ennélfogva helyes, ha a tagokhoz megfelelő figyelmeztetés intéztetik az iránt, hogy betegségüket a pénztárhoz haladéktalanul jelentsék be, mert különben a bejelentés elmulasztásának hátrányos következményét viselni tartoznak. De ez a következmény — nézetem szerint — nem lehet más, mint az, hogy a pénztár a tag betegségét és keresetképtelenségét igazoltnak mindaddig el ne fogadja és a táppénzt ki ne utalja, amíg a tag keresetképtelenségét és annak tartamát megfelelőleg bizonyítani nem tudja. Vagyis a bejelentés elmulasztása következtében a bizonyítás terhe háruljon át egészen a tagra. A bejelentés alakszerűségének elmulasztása miatt azonban ab ovo kizárni, hogy a tag betegségét és keresetképtelen állapotát utólag bebizonyíthassa, az anyagi igazsággal össze nem férő, túlzott rendszabály, amelynek kötelező statuálását a pénztár érdekei sem kívánják meg. Hiszen megfontolandó, hogy mindenkor lesznek olyan egyszerű felfogású tudatlan tagok, akik pénztári tagsági jogaikkal és a bejelentés körüli alakszerűségekkel nincsenek egészen tisztában és tudatlanságból keresetképtelenséggel járó betegségük ellenére elmulasztják a bejelentést és a pénztári orvosi kezelés igénybevételét. Ezeket ignoranciájuk miatt még a táppénz feltétlen elvesztésével is sújtani, nem igazságos. Viszont visszaélések ellen elég garancia van abban, ha a keresetképtelenség igazoltnak elfogadása tekintetében a pénztár és a bíróság kellő rigorozitást követnek. VIII. Önként tovább fizetés, új és passzív tagság utján szerzett igények. A rokkant-biztosítás feladatainak megvalósítása tényleg nem a betegsegélyezés terheit viselő érdekeltségnek hivatása. Ezért a rokkantsági segélyezést előmozdító törvényrendelkezések revízió alá vétele és némi megszorítása alaposan vitatható. A tagsági jogosultságnak önkéntes tovább fizetéssel fentartása kedvezménye tekintetében magamévá teszem dr. Pap tagtársunk oly irányú javaslatát, hogy ez a kedvezmény a tagot csak abban az esetben illesse, ha megelőzőleg bizonyos időn át, meghatározott hosszabb ideig (pl. egy éven belül hat hónapig) biztosításra kötelezett alkalmazásban pénztári tag volt; mert ily módon vétetnék eleje annak a visszaélésnek, hogy egy-két napi színleges munkában állással a betegsegélyezési jogosultságot megszerezni és fentartani lehessen. Helyesen mutat reá Kiss tagtársunk arra az abususra, hogy a járulékok befizetésére kitűzött 4 heti határidő alatt a munkából kilépett tagok nem sietnek a járulék-továbbfizetéssel, bevárva azt, hogy újból munkát kapjanak s akkor a a befizetés céltalan lett volna ; ha pedig 4 hét alatt megbetegszenek, úgy a járulékokat még mindig befizethetik, amelynek ellenében az egész segélyezési kockázat a pénztárt egyoldalúlag terheli. Meggondolást érdemel tehát az, hogy a 4 heti időt is nem kellene-e 2 vagy 3 hétre leszállítani. Viszont figyelembe véve e törvényintézkedés alapjául szolgált azt a bölcs megfontolást, hogy a munkából kimaradt kereset nélküli munkás a járulék továbbfizetését többnyire megfelelő fedezet hiányában nem eszközölheti, sok érvet lehet a mostani 4 heti határidő mellett is felhozni. A bírói gyakorlatnak megfelelőleg törvényben volna kimondandó az is, hogy a járulékok továbbfizetése iránti jogosítvány megszűnik vagy legalább is szünetel akkor, ha a tag a betegsegélyezést feleslegessé tevő más életviszonyok közé kerül. Mert a betegsegély continuitása végre is csak az arra szorulók javára biztosítandó.