Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 13. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XVI. ülés, 1913. június hó 13-án

583 Ugyancsak a rokkant-biztosítási feladatok kikapcsolása érdekében kellene megszigorítani az új munkába lépéssel szerezhető igényjogosulfságot. Konkrét javaslattétel helyett csak megfontolásra ajánlok néhány módozatot. Pl. ki lehetne mondani azt, hogy aki a teljes betegsegélyt kimerítette, ugyanazon betegségbe visszaesése esetén az alapszabályszerű betegsegélyezési időn belül annyi heti betegsegélyezésre tarthasson igényt, amennyi ideig a segély kimerítése után újból munkába állott. Vagy ha megmarad is változatlanul a betegsegélyezés tartama, esetleg kisebbmértékű segélyt lehetne adni annak, aki ugyanabból a betegségből folyólag a segélyezést már egyszer vagy kétszer kimerítette és legalább 4—5 hónapi újabb munkaviszonyt igazolni nem tud. A törvény 61. §-ában a passzív tagságból^ folyó igény szabályozását megfelelőnek tartom. Mégis törvény-módosítás esetére tisztázandónak vélném azt a felmerült controvers kérdést, hogy abba a 6 hónapi, illetőleg egy évi időtartamba, amelyre terjedt pénztári tagsági minősége alapján a betegsegélyezési igényjogosultság a munkából kilépéstől számítva még 3, illetőleg 6 hétig érvényben marad, beszámítható-e az az idő, amely alatt a tag betegsegélyezésben részesült. Vagy pedig ennek figyelmen ,kívül hagyásával csak a tényleg munkában töltött idő vétessék-e számításba. Úgy a felső, mint elsőfokú bíróság adott esetben1 arra a méltányosabb álláspontra helyezkedett, hogy miután a passzív tagság feltétele a tag biztosított volta (nem pedig munkában Jétele és a járulékfizetés), a tagság és biztosítotti minőség pedig a betegsegély élvezése alatt is fennáll, a betegség tartama is beszámítható. Részemről azonban megfontolva, hogy az igényjogosultság időbeli fentartása kedvezményét a törvényhozó nyilván a megelőző huzamosabb szolgálattétel ellenértékéül és méltánylásával kívánta megadni, ezzel az intencióval egyezőbbnek látnám a betegség időtartamának kifejezett számításon kívül hagyását. IX. Elévülés. A törvény 62. §-a csak a táppénz, gyermekágyi segély és temetkezési segély iránti igények elévüléséről szól, holott nyilvánvaló, hogy a többi segélyekre is célszerűbb volna a rendes magánjogi elévülési időnél rövidebbet megállapítani. * Ezekután még csak azt kívánom kijelenteni, hogy az előadó úrnak magvas érveléssel megokoft javaslataihoz legnagyobbrészt hozzájárulok. Néhány indítványát azonban feleslegesnek tartom, különösen azért, mert az ott felvetett kérdésekben a bírói szabad mérlegelésnek részletesebb törvényrendelkezésekkel való korlátozását inkább károsnak, mint hasznosnak vélem. Helyes és kívánatos pl. ha az orvosok szolgálati rendtartása — természetesen törvényen kivüli szabályzattal — a pénztári orvosok eljárásának irányát egyöntetűen írja elő, de azt a kérdést, hogy a pénztávi orvosok egyes rendelkezéseinek betartásából felmerült költségek esetenkint kit terheljenek, az összes érdekeltek igényeire kiterjedő minden vonatkozásban, törvényben meghatározni célszerű nem volna. Hasonlóképen elhibázottnak látnám a sürgős szükség kritériumainak a törvényben részletesebb meghatározását. E kérdésben is legmegnyugtatóbban a bíróság és a pénztár az összes körülmények mérlegelésével foglalhatnak állást. Végre előadó úrnak arra a javaslatára, hogy a tagok a kórházi ápolási költségek viselése alól mindenesetre felmentessenek, csak azt jegyzem meg, hogy a kórházi ápolási költségek kérdése egész vonalon törvényes szabályozást igényelne az e téren uralkodó bizonytalan és visszás jogállapotok megszűntetése érdekében. Kiss tagtársunkat pedig, aposztrofáló megjegyzésére utalással arra kérem, hogy ne fogadja el a pénztári eljárást irányító útmutatókul a különböző tanácstagok részvételével, az esetek változó körülményeihez képest létrejött egyes bírói határozatokat, hanem csak azokat a megállapodott jogelveket, amelyek a bíróságnak állandóbb jellegű gyakorlata folyamán és eredményekép jegecesednek ki. Befejezésül legyen szabad azt a reményemet kifejeznem, hogyha a munkásbiztosítás reformja bárminő irányban fog is megvalósulni, a szociális és közegészségügynek, az általános népjólétnek egyik oszlopos intézménye, a mai betegsegélyezési rendszer alapjában meg nem rendülhet, annak áldásai az arra reáutaltaktól el nem vonhatók. 1910. Bet. I. 2.