Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 13. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XVI. ülés, 1913. június hó 13-án

576 Munkásügyi Szemle mutatkozó többlet-jövedelemmel ki lehetne terjeszteni a gyógykezeltetés szélső határát, ideiglenesen ezzel pótolván a rokkantsági biztosítást. A gazdasági munkások betegségéről való gondoskodást a viszonyokhoz mérten, de az ipari munkásokéhoz hasonlóan tartanám rendezendőnek. Mint feltétlen szükséges intézkedést, a kisebb iparosok és kereskedőknek a pénztári intézménybe való bevételét elkerülhetetlennek tartom, tekintettel a köztük fönnálló, általam vázolt rossz anyagi viszonyokra. Azonkívül az autonómia helyesebb érvényesülésének szükségszerűségét nem győzőm eléggé hangoztatni, hogy a munkaadók nagyobb szeretettel, nagyobb kedvvel tennék meg kötelességeiket, ha nem idegenítenék el őket a munkásbiztosítástól, mert mindenki szívesebben áldoz olyan intézményért, amelyben kedvvel működhetik közre. Az előadó űr azt állítja, hogy nálunk Németországgal és Ausztriával szemben a terhek csökkentéséről tárgyalunk állandóan, én csak a terhek emelése ellen tiltakozom, mint elbirhatatlan ellen. Nem állítom, hogy Németország az áldozatok ellenére lett nagygyá, de állítom, hogy Magyarország ipara igen válságos helyzetbe jutna, ha a mai viszonyok között még jelentékenyebb megterhelésben részesülne. Mert hiszen igaz, hogy a földbirtok is csak úgy lesz jól termelő, ha modern felszereléssel, anyaggal, gépekkel, berendezésekkel látják el, de ehhez a birtokosnak bizonyos tőkére van szüksége, mert különben tönkre megy ő és az árverés után még sem lesz birtokából mintagazdaság. A rokkantakat kizárni tiltó rendelkezéssel nem lehet. De ellátni sem lehet egyszerű parancsoló rendelkezéssel, ehhez anyagi eszközök is kellenek. Ezért ajánlom én a betegsegítés határidejének tágítását átmeneti intézkedésül. Az általános népbiztosítást a munkaadók és munkások terhére megcsinálni nem szabad és nem lehet. Már csak azért sem, mert a népbiztosítás terhét a nép tartozik viselni. S ha — amint úgy is van ezek a szociális befektetések nemzetgazdasági szempontból igen gyümölcsözők, úgy végrehajtásuk állami és nem osztályfeladat. Be kell vallanom, hogy az én véleményem szerint is eddig úgy cselekedtünk és úgy terveztünk, mint azt az előadó úr jellemezte, mintha a mi leggyengébb társadalmi osztályaink olyan erősek, olyan ellenállóképesek volnának, hogy a biztosításukra fordított anyagi eszközök korlátozása sem ezen osztályok, sem pedig a nemzetet alkotó többi társadalmi osztályok fejlődésére kedvezőtlen hatást nem gyakorolhatna, és mégis, az előadó úr is, bár mindezt belátja, csak egy osztályt tekint, azt védi, őrzi és a többiről, a másik gyöngéről, az önálló iparosok százezret meghaladó, csaknem proletár tömegéről megfeledkezik. Fejleszszük a munkásbiztosításból a meglévőt. Amint én említettem. De új ágazatokat ne alkossunk. Hozzuk rendbe, erősítsük azt, amink van. Ez is óriási áldozatokat fog még kívánni, mert az Országos Pénztár helyzete csakugyan nemcsak rendezetlen, hanem rossz, mondhatnám kétségbeejtő. Ezt most fogjuk látni, amikor az Országos Pénztár által felhozott deficit-okok egyenkint megszűnnek. Amikor az államkincstár alkalmazottaiért már fizetett, az igazgatási költségek hozzájárulását a kereskedelemügyi miniszter közel l1/2 millióra emelte. Az államvasutakkal a pénztár megegyezett, a 2°/<>-os befizetés megszűnt, forgótőke, ha nem is vagyon, de függőkölcsön és állami kamatmentes kölcsön alakjában rendelkezésre áll; a hetedik, felpanaszlott napot az érdekeltségnek fizetnie kell törvényes alakban, aminek megkerülni akarása okozta — szerintem — előbb a bajt. És mégsem lesz elég a pénz. Nincs értelme, hogy a német és angol példákat úgy utánozzuk, mint a pozsonyi pénztár, amely programmban adja mindazt, amit a német munkásbiztosítás nyújt, vagy nyújtani akar: a családtagok segélyezésének kiterjesztését és elhalálozás esetén számukra temetkezési segítség nyújtását, a gyermekápolás hathatós előmozdítását, a lakásviszonyok szanálását, az orvosi szolgálat intenzívebbé tételét, a táppénznek 50°/°-ról 75%-ra való emelését. De megfeledkezik arról, hogy a német pénztárak ehhez óriási összegekkel rendelkeznek, hogy munkáslakások építésére 362 millió márkán felül adhattak kölcsön, a mezőgazdasági hitelszükséglet fedezésére 21 milliót, kórházakra 105 milliót, egyéb egészségügyi berendezésekre 165 milliót, nevelésre és oktatásra 82 milliót és egyéb jótékony célokra 130 milliót fordíthattak. A pozsonyi pénztár pedig mindezt el akarja érni és deficitjét is el kívánja tüntetni V2u/o járulékemeléssel. Az én véleményem szerint, ha a német példák után indulunk, jobb a hamburgi esetet szem előtt tartanunk, ahol a székházépítés tervei és előkészületei megvoltak és a székház felépítését még sem engedték meg, mert az a