Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XV. ülés. 1913. május hó 29-én

518 Munkásügyi Szemle sunk arra is, hogy a passzív tagságra való igényjogosultság a jelenleginél megfelelőbben arányosíttassék azzal az idővel, amelyet az illető tag kötelező tagságban eltöltött; ez is alkalmas volna a pénztár helytelen kihasználását célozó esetek számának és az ezzel járó jogosulatlan terheknek csökkentésére. Megszívlelésre érdemes további gondolatot is vetett fel Kiss Adolf tagtársunk, t. i. azt, hogy a betegség első három napjára való táppénzfizetést mellőzni kellene. A németek is csak túlmenő segélyként engedik meg az első három napra való táppénz fizetését és annak a fontos szempontnak a figyerembevételével, hogy jelentéktelen testi indiszpozició arra indítja a tagot, hogy a táppénz elérése végett legalább négy napig kihúzza betegségét, arra az eredményre kell jutnunk, hogy a betegség első három napjára való táppénzfizetést szociálpolitikai és különösen biztosítási célból is mellőzni kellene. Szociálpolitikai szempontból ugyanis nagyon fontos az, hogy a munkaerő a munka teljesítésétől csak oly betegség esetén vonassék el, amely a pihenést orvosi szempontból megokolttá teszi, másrészt pedig maga a beteg sem érzi súlyosabban anyagi hátrányát a háromnapi keresethiánynak. Biztosítási jelentőségét ennek az intézkedésnek pedig megvilágítja az a 900.000 K megtakarítás, amelylyel az Kiss Adolf számítása szerint csak a budapesti pénztárnál is járna. Bizonyos, hogy ez az összeg más értékesebb munkásbiztosítási célokra volna fordítható, amilyennek tekintem azt, ha az első három napra fizetett táppénz helyett inkább a súlyos, a tartósan betegek segélyezéséről történnék gondoskodás, különösen azokéról, akik a húsz heti segélyt már kimerítették és tovább is betegek. Ezeknek további segélyezése a törvény 51. §-ában felállított egy esztendei időtartam korlátain belül biztosan fedezetet találna az első három napi táppénzeken megtakarított összegben. Hátra volna ezek után, hogy a tisztelt előadó úr javaslataira reflektáljak. Egészen rövidesen teszem meg, amikor tisztelettel rámutatok arra, hogy azokat a törvénymódosítási propoziciókat, amiket tett, nem tehetem magamévá és a fejtegetései iránt érzett nagy rokonszenvem, sőt az azokban kifejezésre jutó felfogásával csaknem mindenben megegyező meggyőződésem dacára, e javaslatokkal szemben ugyanazt az álláspontot foglalom el, amelyet Kis Adolf t. tagtársunk helyes megokolás kíséretében előterjesztett. Azok az óhajok, amelyeket a rokkantbiztosítás és a mezőgazdasági biztosítás tekintetében előadott, közvetlenül nem érintik a törvénynek most tárgyalt fejezetét, többi javaslatai pedig törvénymódosítást alig követelnek. Különösen nem tehetem magamévá az előadó úrnak azt az álláspontját, hogy a sürgős szükség, amit a törvény 59. §-a bizonyos esetekben jogalapító tényként megállapít, további szabályokkal törvényileg rendeztessék. Szerintem nem volna helyes, ha a törvényhozás ebben a kérdésben részletesebb és így merevebb szabályokkal megkötné a bíróság és a pénztár gyakorlatát, amelyek szabad mérlegelés mellett és az élet változatos jelenségeinek méltányos mérlegelésével megtalálhatják és meg is találják azt a mértéket, amely mind a biztosítottak, mind a pénztár érdekeit megvédeni alkalmas. Az előadó úr bizonyos ítéletekkel igyekezett illusztrálni, hogy a bíróság milyen keményen fogja a sürgős szükség kérdésében "a biztosítottakat és némi humorral megjegyezte, hogy a bíróság a kereskedelmi törvény szabályait alkalmazza, amikor az orvos hibájáért a tagot teszi felelőssé. Tényleg azonban nem a kereskedelmi törvény szabályáról van szó, hanem általános magánjogi szabályról. Ettől eltérésnek pedig csak akkor van helye, ha az illető speciális jogviszony különös természete ezt megkövetelj. Általános magánjogi szabály, hogy a megbízó megbízottjáért csak a megbízás keretében felel, ha a másik fél a megbízás terjedelmét ismerte, vagy ha ezt ismernie kellett. Már pedig a pénztári orvos a pénztár részéről azzal van megbízva, hogy gyógykezelje a tagot, arra azonban nincs megbízása, hogy éppen ezt a szerződéses kötelességét, t. i. a tag gyógykezelését elhárítsa magától és saját belátása szerint, vagyis önkényesen kórházba, fürdőre küldje őt. Azt pedig a tag is tudja, vagy legalább is tudnia kell, hogy a pénztári orvos hivatása az, hogy őt gyógykezelje és állapotáról véleményt nyilvánítson a pénztárnak, ezentúl terjedő szolgáltatást, vagyis gyógyfürdőbe, szanatóriumba utalást, a pénztár területéről való távozási engedélyt stb. adni ellenben nem a pénztári orvos hivatása. Egyáltalán nem áll tehát az, mintha a judikatura azt követelné a tagtól, hogy felülbírálja az orvos rendeléseit, valamint viszont az sem áll, mintha a bírói gyakorlat az orvost bármely irányban is felelőssé tenné, akár a gyógykezelt taggal, akár a pénztárral szemben azokért az orvosi tanácsokért és rendelésekért,