Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 11. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. XIII. ülés 1913. évi május hó 8-án. (Folytatás)

474 Munkásügyi Szemle után a biztosítási kötelezettség folytán ez az arány 30u/o-ra fog emelkedni, vagyis minden harmadik lakosa a Németbirodalomnak biztosításra kötelezett lesz. A balesetbiztosítás tekintetében még kedvezőtlenebb az arány, mert míg Magyarországon a lakosságnak 4'6%-a van a baleset esetére biztosítva (ha a mezőgazdasági munkások és cselédek balesetbiztosítását is figyelembe veszszük, akkor 7'8°/o), addig Ausztriában a lakosság 10%, Németországban 367%-a balesetbiztosításra kötelezett. A munkásbiztosításnak tehát ott egészen más a társadalmi jelentősége, más a hatása az állami életre, mint nálunk. Az osztrák és a német ipari viszonyokkal szembe állítani a mienket természetesen nem lehet. Mindebből azonban nem következik, mintha nálunk a munkásbiztosítással komolyan foglalkozni, vagy a munkásbiztosítás jelentőségét kellőképpen megbecsülni nem kellene. Sőt ellenkezőleg, nálunk a kezdetleges ipari viszonyok megkövetelik, hogy a munkásbiztosítás is segítségére jöjjön az ipari fejlődésnek. A német államférfiak büszkén hivatkoznak iparuk versenyképességére s elisme rik, hogy a munkásbiztosításnak minő jelentékeny szerep jutott abban, hogy a német ipar versenyképessége az utolsó évtizedekben oly hatalmasan kifejlődött s hogy nemcsak legyűrte versenytársait, hanem majdnem az első helyre küzdötte fel magát. Az ipar fejlődéséről beszélnek nálunk is. Az arra hivatott összes tényezők legsürgősebben és legerélyesebben kívánnak intézkedéseket az ipar fejlődésének előmozdítására, ebben pedig nagy szerep kell, hogy jusson a munkásbiztosításnak. Kellő munkaszeretettel, kellő munkabírással rendelkező munkásság nélkül ipart fejleszteni, vagy ipart teremteni nem lehet. A munkaszeretetet, a munkabírást pedig semmiféle intézkedéssel nem lehet oly nagy mértékben előmozdítani, mint azzal, ha a munkásság látja, hogy az állam és a társadalom megteszi vele szemben is kötelességét, gondoskodik róla, ha beteg, ha munkája közben szerencsétlenül jár, vagy akkor, amikor munkabírása már leszállt a minimumra, amikor már saját keze munkájával sem tudja kenyerét megkeresni. Felemelő tudat az, hogy aggság, vagy rokkantság esetén sem kényszerül a munkás a szegényellátásra, mert az állami rokkantbiztosítás róla és hozzátartozóiról legalább oly mértékben gondoskodik, ami a legprimitívebb életfenntartáshoz szükséges. Sajnos, nálunk e kívánságokat félreismerik, nálunk minderre nem gondolnak, sőt elfelejtik azokat a nagy szolgálatokat, amelyeket az ország közegészségügyének a mi szerény keretek közé szorított munkásbiztosításunk tesz. De rögtön a munkásbiztosítás ötlik eszükbe, amikor, ha törvény ellenére is, a közegészségügyi terhek egy részét- át kell hántani a munkásbiztosításra, illetőleg arra az^ érdekeltségre, amely ennek a terheit viseli. Általában nálunk a munkásbiztosítás nagyon mostoha sorsban részesül. Minden oldalról szidni, gyalázni, ostorozni szokták. Az érdekelt munkásság azt nézi, hogy mi mindent nyújt a külföldi munkásbiztosítás és emiatt a mienkkel szemben elégületlenségét hangoztatja, nem gondolván arra, hogy mennyire mások a viszonyok nálunk és mások külföldön, és hogy a külföldi intézmények is kezdetben igen minimális szolgáltatásokra szorítkoztak (Németországban pl. a táppénzt kezdetben csak 13 hétig fizették) és csak a fejlődés során jutottak el a mai színvonalra. A munkaadók ellenszenve pedig onnan ered, hogy ők a munkásbiztosításnak csak terheit viselik, ennek az előnyeit nem látják, vagy felfogni nem tudják. A munkásbiztosítás nálunk tagadhatatlanul pénzügyi válsággal küzd. A munkaadók testületei, a sajtó s a közvélemény ezzel általában igen sűrűn foglalkozik s rendszerint két momentum az, aminek a válságot tulajdonítják. Először, hogy túlzásba menő segélyeket nyújt a munkásbiztosítás, másodsorban pedig, hogy drága az adminisztráczió. Az adminisztráció kérdéseiről most nem kívánok szólni, mert ánkétünk során lesz alkalmunk ezt a kérdést is kellően megvilágítani. A most elhangzott közbeszólásra csak annyit jegyzek meg, hogy egyszerűsítsük a munkásbiztosítás szervezetét, akkor egyszerűbb lesz az adminisztráció és ennek költségei önmaguktól csökkenni fognak. A túlzásba menő segélyezési kiadásokkal, azt hiszem, helyénvaló behatóan foglalkozni. Nem szeretem ugyan azokat a szokásos összehasonlításokat, amikor a magyarországi pénztárakat a hatalmas külföldi pénztárakkal hasonlítják össze, mert hiszen más fejlődésen mentek azok keresztül, más viszonyok között léteznek és más anyagi erőkkel rendelkeznek azok, mint a mieink. De amidőn meg akarjuk állapítani, vájjon a biztosítás túlzásba menő segélyeket nyujt-e nálunk, az egyetlen mód, amely számunkra kínálkozik, ha azoknak az államoknak segély-