Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 3. szám - Néhány szempont az 1907. évi XIX. t.-c. 81. és 82 §-aival kapcsolatban

Munkásügyi Szemle országos pénztár visszkereseti joga megállapítandó. Némi nehézség — dr. Morvái szerint — abban a gyakorlatban alig elképzelhető esetben fordulhat elő, midőn a védőkészülék a konkrét baleset elhárítására nem feltétlenül alkalmas. További fejtegetéseiben a kereskedelmi törvény biztosításjogi részének analógiájára állapítja meg, hogy az országos pénztár — mint biztosító, aki a kárt megtérítette — a törvény erejénél fogva a biztosítottat (a munkást) harmadikkal (az illető munkaadóval) szemben megillető jogokba lép. Ebből folyólag megállapítja azt, hogy az országos pénztár és a mulasztó munkaadó között nincs közvetlen kártérítési viszony. Cáfolja dr. Lichtenberg méltányossági argumentumát, mely szerint a munkaadóval szemben el kell járni a pénztárnak, mert a 60U/Vos kártérítés a munkás megélhetéséhez kell, ezenfelül — minthogy ez többlet a szükséges ellátáson felül — a munkás gondatlansága inkább mérlegelhető. Dr. Rotschild Béla következő tételeit indokolja: 1. Az esetben, ha az országos munkásbiztosító pénztár az 1907. évi XIX. t.-c. 81. §-a alapján a munkaadó ellen a kártérítési keresetet megindította és ezen perben a a munkaadó szándékossága, vagy gondatlansága meg lett állapítva, a munkásnak is meg kell adni a teljes kártérítés iránti kereseti ogot a munkaadóval szemben. 2. A 2400 koronán felüli kereset alapján a munkás a 81-ik és 82. §. előfeltételei nélkül követelhessen a munkaadótól kártérítést. * A röviden ismertetett cikkek élesen bevilágítanak abba, mennyire ki nem elégítő a 75., 81. és 82. §§-ok fogalmazása. Vegyük a felvett kérdéseket egyenként. Újólag hangsúlyozom, hogy az 1907. évi XIX. t.-c. nem szól egy helyütt sem a sérült gondatlanságáról, mint olyan tényezőről, mely bármely irányban befolyásolhatná akár a baleseti kártalanítást, akár a visszatérítési jogot. Semmi alap sincs arra, hogy ezt a fogalmat, a munkás gondatlanságának fogalmát, a munkaadó és munkás viszonyába bevihessük a 82. § esetén. Az 1907. évi XIX. t.-c. 82. §-a szabályozta a munkaadó kártérítési kötelezettségét a munkással szemben, e § megállapította, mikor követelhet a munkás kártérítést a munkaadótól. Arra nézve, mikor követelhető kártérítés, ez a jus speciale (speciális iog> intézkedik, általános magánjogi szabályok erre nézve nem alkalmazhatók. Az a felfogás, hogy a 82. § következő megállapítása »az ily esetekben (jogerős büntetőbírói ítélet esetén) fenforgó kártérítési igény csak arra az összegre szorítkozhatik, melylyel a rendes bírói úton megítélendő kártalanítás az e törvény alapján a biztosítottat vagy hátramaradottait megillető kártalanítás összegét meghaladja«, megengedi a munkás gondatlanságának figyelembevételét — erőszakolt. Az idézett rendelkezés világos értelme: »a biztosított a pénztártól megkapott összegen felüli részt — a teljes kártérítés határáig — érvényesítheti^ ki akarja zárni a pénztár által megállapított járadék kétszeres visszakövetelését. Más értelmet ebbe a rendelkezésbe, a »csak« szócskába belemagyarázni nem lehet. »A rendesbírói úton« eljárási szabály megjelölése, hogy t. i. a 82. § alapján a munkaadó ellen rendes bírói út az érvényesítés, másrészt utalás a rendes bírói úton megítélni szokott általános magánjogi kártérítésre: a teljes kártérítésre. A méltányossági argumentumok meg nem állnak. A törvény előfeltételei mellett — később látni fogjuk rendkívül nehéz feladat visszkereseti jog érvényesítése. A törvény szövegezésében már megnyilvánult a méltányosság. Nincsen semmi ok arra, hogy jogszabályokat másképpen alkalmazzunk — méltányossági okokból — egységes követelés két részére nézve t. i. a pénztár által és a munkás által érvényesített részre nézve. A kereskedelmi törvény biztosításjogi vonatkozásainak alkalmazása a munkásbiztosítási jogra teljesen elhibázott. Ezeket az analógiákat azok keresik, akik kezdik a foglalkozást a munkásbiztosítási joggal, de éppen