Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 2. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozása. VIII. ülés. 1913. évi január hó 16-án

706 Munkásügyi Szemle foglalkozni, amelyet, úgy vélem, félremagyaráztak. Körülbelül minden évben 8^10.000 baleseti sérültet látok; rövid néhány esztendő alatt 30-40.000-et vizsgáltam és amennyire megfigyeltem, öncsonkítási szándékot egyetlen egy esetben sem találtam. Láttuk a baleset következményeinek túlzását, láttunk olyanokat, akik régen lefolyt sérülésüket a mostani balesettel hozzák összefüggésbe, láttunk olyant, akinek volt baja s ezen megbetegedést balesettől származottnak akarta feltüntetni, vagy olyant, akinek sérüléskezelése közben más kórfolyamat jelentkezettsezt szerette volna a baleset következményeinek betudni. Még a szándékát is annak, hogy öncsonkítást végzett volna magán a kártalanítást igénylő, nem láttunk soha és nem is hiszem, hogy ez előforduljon, mivel ez nem volna érdemes, már csak a minimális járadékért sem. A baleset-kártalanításaként megállapított százalékokat illetőleg az eltérés a választott bíróságok között és közöttünk nem nagy s ritkán több 5—10ü/o-náI. Természetesnek találjuk, hogy ott az ülnökök a különböző viszonyok mérlegelése mellett, az illetőnek anyagi, családi és egyéb körülményeit figyelembe véve, talán 5-10°/n-nyi differenciával állapítják meg a járadékot, ebből azonban nagy kázust csinálni nem lehet és ezért a pénztárnál dolgozó orvosszakértőt antiszociálisnak elhíresztelni legalább is nem illő dolog. Egész másképpen áll, amikor 10°/o-nál magasabb a különbség. Ezen esetben az orvosszakértő indokolt véleménye alapján az ítéletben kellően megokolni kellene az eltérést. Én a magam részéről orvosi szempontból ezt úgy tekintem, hogy a törvénynek az volt a célja, hogy 100°/ ' munkaképességcsökkenés 60üA>-kal értékeltessék s ez a százalékarány állapíttassék meg, nem pedig a teljes elveszített munkaképesség, illetve a keresetképesség és épp azért igen üdvös, igazán célravezető dolgot gondolok, amely megnyugtatásra szolgálhatna nekünk, szakértőknek, a választott bíróságoknak, de elsősorban az Országos Pénztárnak s ez az, hogy 5 évi tapasztalat után néznék meg, hogy ezeknek a munkaképességcsökkenésnek megfelelő százalékú járadékot élvezőknek a keresete átlag csökkent, vagy emelkedett. Úgy értem, hogy statisztikát készítsenek a sérültekről, hogy a részben elvesztett munkaképesség után, ha újból dolgozik, mennyit változott keresete a baleset előbbihez képest. Az orvos-szakértő a választott bíróságoknál olyan alacsony díjazást kap, hogy meggondolandó ily alacsony díjazás mellett az orvosnak ez a munkavállalása. Az olyan orvos szakértő, aki baleseti ügyekben egy évben 8—10 esetet lát, az nem lehet megfelelő szakértő, annak nem is áll érdekében, hogy ő az ügyekkel behatóan foglalkozzék. Az orvos-szakértőnek igen sok esetet kell látnia, ismerni kellene a törvényt s annak intencióit, foglalkoznia kellene a külföldi irodalommal, mert csak így tud hivatásának teljesen megfelelni. A magam részéről azt vélem, hogy a választott bíróságoknál állandó orvos-szakértőket kellene alkalmazni. Helyes megoldásnak vélem, hogy ha nemcsak egy, hanem két szakértőt alkalmaznának állandó fizetéssel, akik közül ha az egyik belgyógyász is, azért főleg vidéken a sebészi esetek elbánásánál is igen jól használható, lévén nem a kezelésről szó, de tárgyalt esetek sebészeti részének elbírálása megfelelő gyakorlattal könnyen meg is tanulható. Példa erre a berlini bíróság szakértője. Egyáltalában az orvosképzés terén nekünk a szociális törvényekkel lépést kell tartani és amíg az egyetemeken ezzel a kérdéssel nem foglalkozunk, akár rendszeres tanításokkal, akár továbbképzés alakjában, addig nem lehet ezekről a kérdésekről tárgyalni. Most már a budapesti egyetem továbbképző kurzusa ezzel a kérdéssel is foglalkozik és ennek lesz némi eredménye. A választott bíróságok kiterjesztését a magam részéről, orvosi szempontból igen melegen üdvözölném. Én azt hiszem, hogy amidőn az orvosi karnak peres ügyei vannak a pénztárral, vagy amidőn egyeseknek fegyelmi ügyeiről van szó, abban az esetben nagy megnyugvással megyünk a bírói kar elé. A leghelyesebb volna természetesen, ha a választott bíróság bíró-elnökének, vagy bíró-helyettesének elnöklete alatt orvos-ülnökök működnének ebben a választott bíróságban. Ez intézkedéssel az orvos kérdés évek óta vajúdó ügyének lebonyolításához hatalmas lépéssel járultunk hozzá. Az, hogy bizonyos kérdésekben az iparhatóságoknak ügyeit a választott bíróságok átvállalják, igen helyes és üdvös volna. Én magam egyetlen egyszer képviseltem ilyen ügyben a pénztárunkat egyik vidéki városban az iparhatóság előtt. Hát igen tisztelt Uraim, én elszégyeltem magamat, amikor arról volt szó, hogy az orvos, aki az általam képviselt pénztár tagját mint járó beteget kezelte a kórházban és olyan díjtélelek alapján, amelyek a vonatkozó miniszteri rendelettel ellenkeznek, 280 koronát számított fel a kezelésért. Az összeget sokaltam,