Munkásügyi szemle, 1913 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1913 / 2. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozása. VIII. ülés. 1913. évi január hó 16-án

Munkásügyi Szemle 97 szüli, hogy más különleges esetekben, amelyeknél az ilyen ismételt rendelkezés elmaradt, az általános szabály nem érvényes. A törvény 96. §-ában szóban lévő kivételt s nevezetesen azt a kifejezett rendelkezést, hogy magának a baleseti sérültnek a teljes kártalanítás 20°/o-át meg nem haladó járadéka helyett adható tőke-kielégítés tárgyában az Országos Pénztár inappelábilisan határoz, részemről törvényünk igen mélyen és bölcsen átgondolt intézkedésének tartom. Méltóztassanak emlékezetükbe visszaidézni azokat a biztosítási vitákat, amelyek abban a kérdésben lefolytak, vájjon a baleseti kártalanítás tőkében, avagy járadékban adandó-e ? s azoknak az érveknek kivált a mi életviszonyaink között nagyon praedomináló voltát, amely érvek a járadékkal való kártalanítás javára billentik a mérleget. Ha már most a törvény igen helyesen a járadék-kártalanítás mellett döntött és csak ritka kivételes esetekben engedte meg a tőkekielégítést, — ha azután a tőkében való kielégítés természetes következményeként kimondotta, hogy a tőke kifizetésével a kártalanítás ügye végbefejezést nyert s ismerve az életet, ki kellett mondania, hogy újabb kártalanításnak még a baleset-okozta állapot rosszabbodása esetében sincsen helye, — akkor magának a baleseti sérültnek, de családjának is és a társadalomnak érdekében is helyesen tette a járadék tőkében való megváltozásának engedélyezését az Országos Pénztár diszkrecionárius jogává. De tette ezt bizonyára egy másik, a törvény indokolásában ugyan nem érintett, de a bíráskodásban jártasak s így az előadó úr előtt is nagyon ismert erkölcsi s hogy úgy mondjam, bíráskodás-bölcseleti okból. Tudvalevő ugyanis, mily kínos bírói föladat valakinek jellembeli kvalitását a bíróság nyilvános kontradiktórius eljárásában megállapítani s ítéletileg kimondani. Vagyelő kell idézni azt a kínos bonyodalmat, amelyet nem tényeket, hanem jellembeli fogyatkozásokat igazoló tanúvallomások vonnak maguk után és az erkölcsi halál előidézésének keserves esélyével állunk szemben, — mert szembeötlően azzal egyértelmű annak kimondása, hogy valaki iszákos, pazarló s megbízhatósága egy-két ezer korona tőke reábizásának mértékéig nem ér föl, — avagy színházi jelenetté devalválódhatik az erkölcsi tanuk fölvonulása, akik a megbízhatatlanról, könnyelműről csak a tudomásukra jutott, tiszteletreméltó tulajdonságokat bizonyítják s előáll az a törvényhozó által éppen kikerülni kívánt baj, hogy akinek még a járadékát is jó volna a napi fillérekben kiadogatni, az rövid néhány hét alatt végez egész életére szóló kártalanításával és terhére válhatik a társadalomnak. Ezt akarta kikerülni a törvény, amidőn gátat vetett annak, hogy az ily tőkekielégítést pörrel mintegy kivasalni lehessen. Az Országos Pénztár kellő óvatos tájékozódással nagyjában helyesen kezelheti ezt az ügyet s ha téved is, vajmi csekély érdeksérelem, ha a 20°/o-náI nem erősebb mérvben csökkent keresetképességű egyén állandó járadékot kap tőkekielégítés helyett. Nem járulhatok hozzá továbbá előadó úrnak a fölebbezés korlátozására vonatkozó javaslatához és igen szerencsésen eltalált középútnak tartom azt, amelyet törvényünk a 167. §-ban statuál. A fölebbezés korlátozásának megvitatásánál újból egy általános igazságszolgáltatási elvből kell kiindulnunk: abból, hogy az alsóbb bírósági fórumnak esetleges tévedésével szemben a fölebbviteli bíróság ítélkezése útján helyesbítésnek legyen meg a lehetősége. A fölebbvitel minden korlátozása nem igazságszolgáltatási elvi, hanem célszerűségi ökonómiai szabály, melynek kettő a föltétele: 1. hogy az elbírálandó kérdés egyszerűbb és kisebb jelentőségű legyen, hogysem a fölebbviteli bíróságnak munkájával járó teher kellően megokolt volna; 2-ik föltétele a fölebbvitel korlátozásának az, hogy az alsóbbfokú fórum szakképzettsége teljes megnyugtatást tartalmazzon az irányban, hogy az ezekben az egyszerűbb ügyekben helyesen fogja az igazságot kiszolgáltatni. Ismeretes az az óvatosság, melyben általában a polgári és büntetőperjogunk fejlődése a fölebbvitel korlátozását soká csak igen szűk területre korlátozta. Csak amikor bíróságainknál szinte új nemzedék fejlődött ki, csak a bírói kiképzés gondos kiépítése után, — másfelől a legfelsőbb bíróságnak tarthatatlan túlterhelésének kényszerítő nyomása alatt korlátozták előbb az 1893-ik évi sommás törvény, majd később az 1896. évi bűnvádi perrendtartás és legutóbb az 1911. évi I-ső t.-c.-be foglalt polgári pörrendtartás tetemesebb mérvben a fölebbezést.