Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 23. szám - Elelmiszerdrágaság és olcsó táplálkozás

838 Munkásügyi Szemle táplálni, mindig világosan állott, hogy a föld termelő képessége a döntő tényező. Régen észrevették azt, hogy a termelés nem fokozódik abban az arányban, amelyben a lakosság szaporodik. Az optimisták felfogása szerint azonban a nyersanyagok termelése még ma is rendkívüli mértékben volna fokozható, mert az egyes világrészekben még óriási területek várnak arra, hogy mívelés alá vétessenek és a már régen művelt területeken intenzivebb gazdálkodás által a termelt anyagok mennyiségél rendkívüli mértékben lehetne növelni. Az optimisták azonban elfelejtik, hogy a vállalkozók csak akkor termelnek többet, ha abból több hasznuk van. Sem az egyes embereknek, sem az egyes államok kormányainak nem jut eszébe, hogy Argentínában, vagy tropikus vidékeken támogassák a mezőgazdaság^fejlődését csak azért, hogy a kenyér itthon olcsóbb legyen. Sőt ellenkezőleg, az agrárius érdekeket védő országok behozatali vámokkal fokozzák a drágaságot. Mombert kiszámította, hogy Németországban a lakosság egy harmada, vagy talán a fele, a rendelkezésére álló anyagi eszközökből nem képes a kellő mennyiségű táplálékot megszerezni. Mások^ számításaiból ugyancsak hasonló eredmények tűnnek ki. Magyarországra nézve csak arra hivatkozom, hogy a napszámbérnek országos átlaga egy férfi részére két korona körül van, a nő és gyermek napszámbére ennél is alacsonyabb. A népességnek egy széles rétege ilyen kis jövedelemből él, tehát hiányosan táplálkozik. Hasonló szomorú tények azonban a vállalkozást semmiképen sem serkentik. Ha a vállalkozó többet termel, azt nem jószívűségből teszi és mert az éhező népnek nincsen módjában vásárolni, az éhező országból a »felesleg« kivitelre kerül, mert csak így értékesíthető. Például Oroszország húst exportál. A mi társadalmi berendezésünk tehát olyan, hogy a népnek egy széles rétege nem vesz magához annyi, vagy olyan táplálékot, amennyi és amilyen a szervezet normális szükségletének legjobban megfelel. A megfigyelés sok helyen azt is kimutatta, hogy nemcsak az alsó néposztály tagjai vannak ebben a helyzetben, hanem a középosztály tagjai között is számosan vannak, akik nem kellőleg táplálkoznak. Az emberi társadalom és az emberi természet tökéletlenségével mentegethetjük a meglevő állapotokat, de valóságban úgy van, hogy mindig több ember van, mint amennyi számára bőséggel volna táplálék. Amíg szegények vannak, addig mindig lesznek éhezők is. A mostani élelmiszerdrágaság valószínűleg nem jelenti azt, hogy ma aránylag több az éhező ember, mint régente volt. A leírások, melyek régibb időkről, a középkorról maradtak ránk, azt bizonyítják, hogy régente a nép táplálkozása még a kevésbbé ínséges időkben sem volt kielégítő, különösen a húsfogyasztás volt csekélymérvű. Azok az emberek, akiknek igényeik az élelmiszerek tekintetében különben is alacsonyan van megszabva, — az alsó néposztályokhoz tartozó elemek, — aránylag kevésbbé érzik ma is a különbséget a régibb és az újabb viszonyok között. Ezek azok az emberek, akik táplálékszükségletüknek legnagyobb részét ma is a kenyérből fedezik. A kenyér ugyanis drágább lett, sőt a gabonaárak emelkedéséhez képest jobban megdrágult, azonban a munkabéreknek emelkedése az így előálló különbséget a legolcsóbb élelmiszerek egyikénél, a kenyérnél, képes ellensúlyozni. Megjegyezhetjük egyébként, hogy abban nincsen semmi örvendetes, hogy éppen nálunk aránylag nagyon sokan vannak ilyenek, akiket az értékesebb élelmiszerek drágulása nem érint. Az igényeknek hiánya a szegénység jele; ha a mi szegény napszámosunk Amerikába vándorol, csakhamar felveszi a jobb helyzetben levő munkás életmódját, vagyis aránylag több húst és kevés kenyeret fogyaszt. Kétségtelen, hogy a néptáplálkozás kielégítő volta szempontjából a kenyér drágulása is igen sokat jelent. A mai élelmiszerdrágaságnak a karakterisztikumát azonban az adja meg, hogy a legdrágább élelmiszerek,