Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 21. szám - Az itélkezés rosszabbodása a német balesetbiztosításban

Munkásügyi Szemle 767 a munkaképesség állandóan szenvedjen, ez a szakértő orvosok és az ítélkező bírák titka. Még 1893-ban egy május 6-án kelt ítéletben2) a birodalmi biztosítási hivatal nem ad helyt a jobb középujj elvesztésének esetén a járadék megszüntetése iránti kérelemnek, így kimondja: »a javulás abban állana, hogy a sérült hely teljesen gyógyult és mozgékonysága majdnem elegendő. Az előbbi járadék megállapításánál alapul szolgáló bizonyítványból kitűnik azonban, hogy ezen állapot már akkor megvolt. Ez tehát nem oly eset, amelynél a 88. § alkalmazható volna. A [felebbezésnek tehát hely nem adatott, mert a középső ujj körömizüleíének hiánya panaszos részére, ki gyalulással foglalkozik, a munkaképességet állandóan kedvezőtlenül befolyásolja, amily körülményt a megszokás meg nem szünteti.« Kilenc évvel későbben a birodalmi biztosítási hivatal ugyanazon sérültre nézve a Berufsgenossenschaft újabbi fölebbezése folytán a következőképen ítélt: »A mióta a választott bíróság a részleges járadékot megítélte, a birodalmi biztosítási hivatal ismételten hangsúlyozta azt az elvi álláspontot, hogy lényegtelen sérülések nem szolgáltatnak járadék megítélésére alapul. A birodalmi biztosítási hivatal régebbi ítéleteire való hivatkozás nem alkalmas tehát arra, hogy a járadék további odaítélését indokolja. Másrészről kétséget sem szenved, hogy panaszos e régebbi ítéletek meghozatala óta ujja lényegtelen megcsonkításához hozzászokott, a 88. §. alkalmazása tehát indokolt és a járadék beszüntetendő^ (1902. január 9-én kelt ítélet). A legfontosabb ujj a jobb kéz mutatóujjának elvesztése a jelenlegi joggyakorlat szerint már nem biztosít állandó járadékot. A birodalmi biztosítási hivatal 1910. április 9-én:i) hozott határozatában pl. a következőket mondja : Bebizonyítottnak volt tekintendő, hogy a baleset következményéül csak a jobb mutatóujj elvesztése forog fenn, ezt a hiányt azonban panaszos az eltelt hosszú idő óta teljesen megszokta. A sérült foglalkozásának mérlegelése a járadék megállapításánál mindinkább jobban háttérbe szorul. Akár kvalifikált munkás, akár segédmunkás, egyenlően értékel és mérlegel az ítélet. Sérültnek a legerősebb eszközöket kell alkalmazni és nem szabad költséget kímélni, hogy sikerüljön neki különös viszonyainak tekintetbe vétele. Az ujjveszteségek értékelésével kapcsolatosan valóságos csontdíjszabás fejlődik ki. A jobb kéz elvesztése »megszokás« után már csak 50—60%-kal, a bal kéz mindig csak 50%-kal kártalaníttatik. A karok elvesztése utáni kártalanítások sem sokkal magasabbak, sohasem nagyobbak, mint a teljes járadék 662/3%-a. Ugyanilyen mérlegelések alapján bíráltainak el a láb- és szemsérülések. Hogy ezen majdnem hihetetlen ítéleteket megindokolják, az ítéletek eszméjén sorra vonul fel azoknak a munkásoknak száma, akiknek kezük és karuk egészen, vagy részben hiányzik és azért mégis »teljes munkát teljes bér mellett« végeznek. Vájjon mit bizonyítsanak ezek a példák ? Hogy minden baleset folytán megsérült munkás a járadék körüli harcban szimulál és dolgozni nincs kedve ? Hiszen mindig voltak esetek, hogy egyes munkások nagyon kedvezőtlen viszonyok között is sokat tudtak dolgozni; ezért ebből a munkásság összességére következtetéseket levonni nem lehet. Tekintetbe veendő ezenkívül, hogy a balesetet szenvedettek a baleset következményeit egyharmad részig maguk viselik, mert a baleset kártalanításának megállapításánál csak -) Die Gewöhnung an Unfallfolgen aus Besserung im Sinne der Unfallversicherungsgesetze. 4. Auílage Hannover 1910. Verlag und Druck der Göhmann'schen Buchdruckerei. 83-84. oldal. (Fr. Diers.) a) I. M. 75 old.