Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 21. szám - A második nemzetközi otthonmunkakongresszus. Zürich, 1912. szeptember hó 7. és 8

Munkásügyi Szemle kívül pedig bármely bizottsági tag, az iparfelügyelet és végül valamely szakszervezet kérelmére megvizsgálhatja a béreket. E szakaszba belevették, hogy köteles azokat hivatalból is megvizsgálni. A 11. §. szerint a bizottság megállapítja azt a bért, melyet egy középtehetségű munkásnak 1 órai munkáért fizetni kell. Amennyire lehetséges, irányadóul kell venni e tekintetben azt a bért, melyet a hasonló cikkeket előállító környékbeli gyárban, vagy műhelyben a hasonló képességű munkás ugyanannyi idő alatt keres, hozzászámítván azonban a munkás terhére rótt költségeket. Azoknak javaslatát, kik szerint a bizottság irányadóul a helyben tanulatlan napszámosoknak fizetett bért legyen köteles irányadóul venni, nehogy az otthoniparágak esetleg elpusztuljanak, igen helyesen elvetették. A helyben szokásos bérek kipuhatolására a törvényminta tágkörű felhatalmazást ad a bizottságnak. A minimális bér a munkák különböző' tárgyai szerint módosulhat, a bizottság lehetőleg a munkáknak részleteibe hatolva, köteles az egyes részmunkák díjazását megállapítani. Amennyiben oly részmunkákról van szó, melyeknek minimális díjazását a bizottság meg nem állapította, a munkaadó köteles bizonyítani, hogy a megállapított feltételek alapján a munkás megkeresheti a minimális óradíjat. A bizottság (a munkások képességeire való tekintettel) bérskálákat állapíthat meg, sőt megállapíthatja még a műhelyekben foglalkoztatott szakmabeli tanoncok bérét is. A munkaadó, ki darabszám szerint fizet, a bizottság döntését kérheti a tekintetben, hogy a tőle fizetett darabbér megfelel a bizottság által megállapított időbérnek. Azoknak javaslatát, kik azt kívánták, hogy a bizottság az időbérrel együtt állapítsa meg a darabbéreket is, nézetem szerint helytelenül, elvetették. A többség abból indult ki ugyanis, hogy az időbér megállapításával implicite nyer megállapítást a darabbér is. A munkaadó a bért levonás nélkül köteles a munkásnak kifizetni és felelős azért is, hogy az alvállalkozó csorbíttatlanul kifizesse a bért a munkásnak. E két rendelkezéssel, melyeket pedig a kongresszus vita nélkül elfogadott, ugyancsak elveti a sulykot a törvényminta: aligha akad törvényhozás, mely mintául ezeket is elfogadná. Kevesebbet akart a mult évi magyar jogászgyűlésen a munkabér biztosítására tett az a javaslat, mely csak az oly vállalkozó felelősságét kívánta megállapíttatni, ki tudja, vagy tudhatja, hogy alvállalkozója nem fizeti ki a bért saját munkásának, aki tehát rosszhiszemű, míg a jóhiszemű vállalkozó felelősségét csak annak az összegnek erejéig tartotta helyénvalónak, amelylyel az a munkást megrövidítő alvállalkozónak még tartozik. Ennyit a magyar jogászgyülés többségének véleményével szemben helyénvalónak tartok ma is; azt azonban, amit e részben az otthonmunka-kongresszus elhatározott, megvalósíthatlan jogi képtelenségnek kell mondanom. Ezt kell mondanom arra a határozatra is, hogy a munkaadó az otthonmunkás béréből semmi címen levonással nem élhet. Biztosítani kell minden követeléssel szemben az otthonmunkásnak a megélhetésre szükséges bérét, éppúgy, mint a műhelyben dolgozó munkásnak, de hogy ez egészében véve szent és sérthetetlen legyen, az első sorban magának az otthonmunkásnak volna kárára. A szóban levő szakasz utolsó bekezdése végül minden ellenkező kikötés dacára is felhatalmazza a munkást a tényleg kapott bér és a bizottságilag megállapított bérminimum közti különbözet követelésére. Elévülési időül erre három évet állapít meg. A 12. § szerint minden az iparban érdekelt személy feljelentést tehet a bérminimum megszegéséről; szankciót ad pedig e rendelkezésnek a 15.