Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 12. szám - A munkásbiztosítási törvény reformja. A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesületének szaktanácskozásai. 4. ülés 1912. évi május hó 17-én

460 Munkásügyi Szemle vétlen tapasztalatok alapján megállapíthatom, hogy a kísérletezéseknek az a 16 éve, amely a betegsegélyezés szempontjából az 1891. évi XIV. t.-c. korszakát alkotta, szervezeti szempontból is csak siralmasnak, szomorú emlékűnek mondható, pedig meg volt minden pénztárnak a teljes függetlensége, a csorbítatlannak hirdetett, valójában pedig az iparhatóságok kényének kiszolgáltatott autonómiája. És mit produkáltak a pénztárak ezzel a függetlenségükkel és saját autonóm hatáskörükben ? Hatályosabb volt talán a segélyezés ? Létesítettek valami munkásjóléti vagy közegészségügyi intézményeket? Gyűjtöttek talán vagyont? Jobban látták el orvosaikat vagy tisztviselőiket? Senki sem merné állítani, mert szembeszökő tények ellene szólnak, hogy az 1891. évi XIV. t.-c. hatálya alatt a munkásbiztosítás alapfeltétele t. i. a beteg munkás segélyezése hatályos, vagy csak kielégítő lett volna. Hiszen alig találtunk az országban pénztárt, amelycsak rendelő-intézetet is létesíthetett volna, a gyógyfürdőkről, a szanatóriumról, a szakorvosi kezelésről abban az időben még álmodni sem lehetett, sőt a családtagok ingyenes gyógykezelését is a pénztáraknak csak 62-2%-a kultiválta. Elvitázhatatlan tényként leszögezem azt a megállapítást, hogy a magyarországi betegsegélyző pénztárak az imént említett 16 év alatt egyetlen munkásjóléti vagy közegészségügyi intézményt sem tudtak létesíteni, mert épen az erők szétforgácsolt volta és az országos kapcsolat hiánya miatt, tehát a decentralizált rendszer folytán nem rendelkezhettek azokkal az erőforrásokkal, melyek ilyen intézmények létesítéséhez és fentartásához szükségesek. A teljes anyagi függetlenség mellett a hiányos segélyszolgáltatások és jóléti intézményekbe való befektetés hiánya dacára sem mutattak fel a decentralizált rendszerű pénztárak a vagyongyűjtés terén számbavehető eredményeket. Dacára annak, hogy 1900-ban 411 pénztár közül csak 57 kerületi, 57 ipartestületi, 111 gyári és 31 magánegyesületi, összesen tehát 256 részesítette a biztosítottak családtagjait ingyen orvosi kezelésben és gyógyszerben; dacára annak, hogy abban az időben országszerte a hétnapos járulékszedés rendszere volt a pénztáraknál meghonosítva és dacára annak, hogy akkor már igen tekintélyes része a pénztáraknak 2°/o-nál magasabb járulékkulcscsal dolgozott, mégis 78 kerületi, 44 ipartestületi, 71 gyári és 26 magánegyesületi, összesen tehát 219 pénztár zárta le az 1903. évet deficittel. Ebben az évben az összes pénztáraknak 8,326.849 korona szabályszerű tartalékalapjának, vagyonának kellett volna lennie és volt csupán 4,644.294 korona olyan vagyona, amely túlnyomó részében járulékkövetelésekből állott. Mikor pedig 1907. évi június hó 30-án a pénztárak felszámoltak, a felszámolt vagyon 16 évi működés és takarékoskodás után összesen 4,032.270 korona 36 fillér volt, amely azonban mintegy másfél millió követelésekből és ingóságok értékéből állott. A vagyongyűjtésből tehát egy-egy pénztárra átlag 10.000 korona, 16 működési évet véve alapul, egy-egy pénztárra egy-egy évre átlag 625 korona esik. Ha ez a pénztárak számával és működésük időtartamával arányban nem álló vagyon centralizálható lett volna, alkotásokra még így is alkalmas lett volna, de annyifelé szétforgácsolva teljesen hasznavehetetlenné vált. E mellett konstatálni kell azt is, hogy a pénztárak szégyenteljes díjazásban részesítették orvosaikat és többnyire csak olyan tisztviselőket tarthattak, akik mellékfoglalkozásnak tekintették a pénztári szolgálatot. Ezek és még más — időkimélésből most fel nem sorolt — momentumok okozták, hogy a pénztárak már 1894-ben kezdték hangosan követelni az országos szervezetet, az erők tömörítését, az egységességet és a kölcsönösséget. Maga a kormány is honorálta ezt a követelést akkor, mikor az 1901-ben tartott szaktanácskozáson tárgyalt betegsegélyezési törvényjavaslatba a pénztárak országos szövetségének kötelező létesítésére nézve vett fel megfelelő intézkedéseket, ugyanakkor kontemplálván az állami munkásbiztosító hivatal felállítását is. Már azon a szaktanácskozáson állást foglaltam a szövetségnek elnevezett centrális pénztári szervezet és az állami felügyeletre hivatott munkásbiztosító hivatal létesítése mellett, a szerzett tapasztalatokból merített argumentumokkal támogatván ezt az állásfoglalást. Visszaemlékezem arra a keserves 16 évre, melyet a decentralizált autonóm pénztári szervezetek a vagyoni függetlenség hangzatos jelszavával felcicomázva átéltek. A pénztárak, de különösen a munkásbiztosítás érdekében kívánom, hogy az a korszak soha vissza ne térjen.