Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 12. szám

430 Munkásügyi Szemle olyan elemi balesetelhárító készülékek, melyek jelentéktelen, olcsó pénzen beszerezhetők volnának. Annyit megállapíthatunk, hogy kiforrott munkásvédelemmel egyelőre az olaszok sem dicsekedhetnek, pedig elavultabb berendezésű telepeiket nem is láttuk. Legmodernebb gyáraik nyitották meg kapuikat a kongresszus tagjai előtt. Minden esetre érdekes ellentétben áll ez némely nyugati állam fölfogásával. Németország kormánya például csak nemrég figyelmeztette a gyárosokat, hogy ipartelepeiket idegeneknek meg ne mutassák. Lehet, hogy az olaszok szerénységükben azt hitték, hogy a fejlettebb külföld szakemberei előtt ismeretlen üzemi titkaik nincsenek. Örültek az alkalomnak, hogy bemutathatták, hogy valamijük már van. Mi magyarok — sajnos — újat is láttunk. Baleseti sérülések.1) Irta: dr. Lévai József műtő-, sebészfőorvos, az Országos Munkásbetegsegélyző és Daleletbiztosító Pénztár h. főorvosa. A sebész, aki a sérülteknek nem csupán sebészi értelemben való meggyógyítására, hanem a sérültek munkaképességének lehető legnagyobb fokban való helyreállítására törekszik, a szokásos sebészi gyógyító-eljárásokat olykor módosítani és még többször kiegészíteni kénytelen, üzemi baleset folytán sérült munkásoknak gyógykezelésével foglalkozó minden sebészt a sérültek munkaképességének minél tökéletesebb helyreállítására pedig kell, hogy ösztökélje azon, az 1907: XIX. t.-c. életbelépése óta nyilvánvaló lett tény, hogy a törvény nyújtotta kárpótlás, a törvénynek és a kár becslésére hivatott tényezőknek minden humánizmusa dacára általában nincs arányban azon veszteséggel, amit a munkás munkaképességének csökkenése folytán élethossziglan elviselni kénytelen. 1890 óta foglalkozom önállóan üzemi balesetekből eredő sérültekkel, az utóbbi években a Dudapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztárnak kezelésem alatt levő osztályán évenkint 15.000-nél több sebészi beteg fordul meg. Hosszú idő alatt nagy anyagon szerzett tapasztalataimból egyet-mást leszűrve bocsátok rendelkezésre a következőkben. Az első segélynyújtásról való gondoskodással kell, hogy kezdődjék a pénztári főorvosok teendője üzemi baleseteknél, mert ezeknél a megfelelő első segélynyújtás épp oly horderejű, mint a háborúban. Itt tömeges sérültekről van szó, de ritkán, olykor csak évtizedekben egyszer, míg a munkásoknak ezrei napról-napra, óráról-órára ki vannak szolgáltatva a megsebesülés veszélyének. A Németbirodalomban pl. 1907-ben 75.370 üzemi baleset történt, köztük 6.078 halálos sérülés. Annak tudatában, hogy az első segélynyújtás a sebesültnek további sorsára döntő befolyású lehet, a modern hadvezetőségek az utóbbi években nagy gondot fordítanak az első segélynyújtásra, üzemi baleseteknél az első segélynyújtásról való gondoskodás még korántsem kielégítő. Nálunk a közegészségügy rendezéséről szóló 1876: XIV. t.-c. V. fejezetének 39—42. §-a intézkedik az első segélynyújtásról »Rögtöni balesetek, valamint gyanítható tetszhalál alkalmával«. A hatóság intézkedik, hogy népesebb városokban mentőintézetek állíttassanak, hogy a lakosság népszerű oktatás által kellőleg felvilágosíttassék és hogy mindazok, kik foglalkozásuknál fogva gyakrabban jönnek azon helyzetbe, hogy baleseteknél segédkezet nyújthatnak »a tetszhalálból felélesztésnek és a segélynyújtásnak lényegesebb eszközlésében oktatandók«. ') Vázlatosan előadta a pénztári főorvosok országos értekezletén.