Munkásügyi szemle, 1912 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1912 / 7. szám - A Nemzetközi Munkásbiztosítás Magyarországi Egyesülete

226 Munkásügyi Szemle pótlólag bizonyos irányelveket szabjon meg, hogy az összeütközések lehetőleg elkerültessenek, mert hisz teljesen elkerülni lehetetlen. Szükségesnek tartom a revíziót a teljesítmények és szolgáltatmányok tekintetében is. Hisz ismeretes az építőiparosok jogos kívánsága, hogy ha bizonyos garanciát az állandóság tekintetében nyújtanak, ne részesüljenek megkülönböztetett elbánásban a fedezet tekintetében. Ezt a kívánságot jogosnak kell elismernem. Ez azonban csak az ipar egy ágát érinti, míg az egész ipart és magát az egész intézményt legközelebbről érinti a pénztárak teljesítményére vonatkozó bizonyos messzemenő humanizmus, mely nem számol a pénzügyi helyzettel. Nem a törvény hibás ebben, hanem sok tekintetben a bírósági tényezők túloznak, midőn a modern szociális irányzat befolyása alatt állnak, épen úgy, mint a külföldön, ahol a bírósági joggyakorlat bizonyos munkásbiztosítási külön betegségeket és külön igényeket teremtett, melyekkel szemben az ottani komoly szakkörök igen komoly aggodalmakat táplálnak. Kétségtelen, hogy az összhangnak a fedezet és a szolgáltatmányok között fenn kell állania, ami a nálunk megindult bírósági gyakorlat szerint a családtagok segélyezésének túlzása, a fürdők és ehhez hasonló szolgáltatások túlzott mértékben való megítélése folytán olyan óriási terhet rónak a pénztárakra, melyet azok nem bírhatnak meg, melyeket a törvény ezen eszközökkel nem is intendált soha. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy vonjuk meg azokat a jogos szolgáltatásokat, melyeket a törvény előir, erról szó sem lehet, ezek szükségesek és indokoltak, csak újólag figyelmeztetek arra, hogy csak azt adhatjuk, amire fedezet van, ha nem akarjuk az országot annyira megterhelni, hogy végül is általános elégedetlenség keletkezzék. Végül azon főbb okok közé, melyek szerintem bizonyos revíziót szükségessé tesznek, az apróbb okok taxativ felsorolását mellőzve még a pénztári tisztviselők összeférhetlenségéről is kell megemlékeznem, mint amely szintén törvény útján oldandó meg, még pedig egyrészt a feltétlenül szükséges pártatlanság, másrészt a függetlenség biztosítása szempontjából. A tisztviselőknek nem szabad sem a munkaadók, sem a munkások táborához tartozniok, nem szabad azok egyoldalú érdekeltségi mozgalmaikban részt venniök, kívül és fölül kell állaniok ezeken, ez pedig csak törvény útján biztosítható. Ha ezen tényleges okokkal szemben a felmerült panaszokat vizsgáljuk, hát mondhatom, a legszomorúbb kép tárul elénk, mely egy művelt állam életében tapasztalható. Az Országos Pénztár jelentését vizsgálva, egyes igen karakterisztikus dolgok szinte kihívják a kritikát. A mult évi jelentés foglalkozott a különböző érdekeltségi szervek, az ú. n. ipari közvélemény panaszaival és egyenként kimutatta, hogy ezen panaszok nemcsak nem jogosak, hanem túlnyomólag olyan dolgokra vonatkoznak, melyek vagy egyáltalán soha nem léteztek, vagy amelyek a panaszokat megelőzőleg már régen orvosolva voltak. Hallottunk olyan hangokat is, még pedig ily komoly oldalról, hogy az intézmény csőd előtt áll, de konkrét adatokat ezek sem soroltak fel. Igaz, hogy egyes financiális jelenségek nagyon szomorúak, de miért? Mert maga az állam, melynek pedig kötelessége volna jó példával járni elől a szociális terhek viselésében, azon kezdi, hogy a pénztárral szemben fennálló tartozását, több mint 2x/2 millió koronát nem fizeti meg. Ezzel szemben az orsz. pénztár összes eddigi deficitje 800.000 K. Vagy pl. a Máv. okoz az Országos Pénztárnak majdnem 1 millió korona deficitet, még pedig olyan alapon, mely tulajdonképen morális lehetetlenség. Még csak egy panaszra kívánok rámutatni: a kisiparosok panaszára, mely a »munkásbiztosító pénztár terhei miatt állítólag az összeroppanás veszélyének van kitéve és amely terhek a kisiparosokat kivándorlásra kényszerítik«. Erre sem szolgáltattak egyetlen egy adatot sem, de annál