Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 14. szám - Dr. Leo Verkauf könyve

442 Munkásügyi Szemle vonja be a családtagokat, akik munka-, vagy szolgálati viszonyban állanak — lehetővé teszi, hogy a biztosításra való kötelezettség százezreknél az érdekeltek tetszésétől függjön, aminek a révén a betegsegélyző pénztárakra kedvezőtlen kockázatok kiválasztását egyszerűen rendszerré fejlesztik. Az ipari lakosságnak, még pedig úgy a vállalkozóknak, mint a munkásoknak, az agrár népesség javára való kiszolgáltatása teljesen lesújtja a betegsegélyezés intézményét. Ha a betegsegélyző pénztárak, úgy Ausztriában, mint Németországban, eddig jelentőségteljes eredményeket tudtak elérni, úgy ezt azt ipari munkásság erejének köszönhetik, akik kezdeményezésükkel a bürokrácia minden akadályai ellenére is céljaik megvalósítására törekedtek. Hogy a betegsegélyezés milyen eredményeket tudott elérni az ipari munkásság révén, azt Verkauf a bécsi betegsegélyző pénztárak szövetségének a példájával is bizonyítja. Ez a szövetség a német birodalmi, nagy helyi pénztárakhoz hasonlóan elsőrangú szociálhigiéniai intézménynyé lett. A betegsegélyezésnek a kormány törvénytervezetében javasolt, kevert tipusa, amely egyetlen közös pénztárban biztosítja az agrár és az ipari lakosságot, hatalmas erővel akasztja meg a betegsegélyezés eddigi egészséges fejlődési folyamatát ; legyőzhetetlen nehézségeket fog fölidézni a betegsegélyző pénztárak észszerű kezelésénél. Az első nagy nehézség abból fog keletkezni, hogy a helységek száma, amelyekben a pénztári tagok laknak, óriási módon emelkedni fog. Verkauf kiszámítja, hogy minden kerületi pénztárra átlag 97 helység jut. Ebből a maximum Krajnára esik 219, a minimum pedig Sziléziára jut 58 helységgel. A kerületi csoportoknál az átlag körülbelül 135 helység lesz. Ehhez járul még a rosszul kifejlett postai forgalom. Ausztria 54.937 helysége közül 1907-ben csak 8.592-nek volt közvetlen postai összeköttetése. A postai összeköttetés hiánya lényegesen megnehezíti a biztosítási intézetek között való írásbeli összeköttetést. Emellett a kormány javaslata csak egységes intézkedéseket alkalmaz a városokra és falvakra, a közös kerületi pénztárakra és az ipari és mezőgazdasági üzemek közös kerületi csoportjaira. Könnyen megérthetjük, hogy a postahivatalok csekély száma mellett igen nagy a távolság az egyes hivatalok között. Minden egyes postahivatalra átlag 34"9, Galíciában 62 kilométer távolság esik. Ilyen körülmények között óriási hibának kell minősítenünk azt, hogy az ipari és agrár szociális biztosításra sablonszerűén egyforma intézményeket akarnak alkalmazni. A nagyon rosszul kifejlett postai összeköttetések mellett tisztán bürokratikus, főképpen Írásbeli összeköttetésen alapuló igazgatásról gondoskodnak. Ez az intéző szerkezet azonban csak a városban, az iparban és a kereskedelemben válhatik be, nem pedig a falvakban, ahol még az analfabétizmus nagyfokú. 1900. december 31-én több mint hat millió hat évesnél idősebb személy, vagyis az összes lakosságnak egy ötöde volt analfabéta, nem számítva azokat, akik olvasni tudtak ugyan, de irni nem. Emellett az analfabéták éppen a kisebb helységekben csoportosulnak; minél nagyobb a helység, annál inkább csökken számuk jelentősége. Ha meggondoljuk, hogy a szociális biztosításban mennyire nélkülözhetetlenné lett a postatakarékpénztár útján való forgalom, nyomban belátjuk, hogy a minden közlekedéstől távoleső analfabéta földműves nem tud megbirkózni azokkal a nehézségekkel, amelyek az ilyen forgalommal járnak. Ehez járul még a nagy orvoshiány a falvakban. Nagyon jól tudjuk, hogyan áll a mezőgazdasági lakosság orvosi segély dolgában. Az orvos távolléte, a saját és a mások egészsége iránt való kíméletlenség, nagyon sokszor még a babona is sok esetben lehetetlenné teszik az eredményes orvosi beavatkozást. Amint az orvosokkal, ép úgy állnak a kórházakkal. Egész Ausztriában 27 millió lakosnak 53.000 kórházi ágy állott rendelkezésére 1905-ben, vagyis egy ágy minden 515 lakos részére. Morvaországban minden 659 lakos ré-