Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 12. szám - Egy nagy harc és tanulságai

Munkásügyi Szemle 393 JOGGYAKORLAT BETEGSEGÉLYEZÉS. Az 1907. évi XIX. törvénycikk 50. §-ának I. pontjában megjelölt családtag fogalmához. A m. kir. áll. munkásbiztosítási hivatal 1910. évi április hó 10-én kelt 1910. P. 224/3. sz. ítélete. Ítélet: A m. kir. állami munkásbiztosítási hivatal a fölebbezést elutasítja s az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. Indokolás:... A felsőbíróság azonban az igényt más és jelesül abból az indokból találja jogosulatlannak, mert E. ]. noha együtt él a pörben igénylőként szereplő atyjával: a neje üzletében üzletvezetőként alkalmazott E. T.-sal, de nem ennek, hanem az apa munkaadójának: E. T.-nénak háztartásában e nevezett anyától nyer ellátást. Ennélfogva nem is tekinthető olyan családtagnak, akinek részére a pénztár a törvény 50. §-ának 3. pontjában felsorolt betegségi segélyeket nyújtani; köteles. Erre a felfogásra annak az oknak és célnak szemügyre vétele juttatta a felsőbíróságot, amely a törvényhozást a családtagok betegségi segélyezésének törvénybe iktatásánál vezette s a melynek figyelemben tartása nélkül a törvénynek ezúttal alkalmazandó rendelkezése helyesen nem értelmezhető. A törvényhozás akkor, midőn 1907. évi XIX. t.-c. 50. §-ának 5. pontjában a betegségi segélyezést a biztosított alkalmazottak családjának tagjaira is kiterjesztette, s ezzel a pénztárra igen tetemes terhet rótt, a törvény indokolásában is hangsúlyozott közegészségi, közgazdasági és szociális érdekeknek kivánt eleget tenni; legfőképpen annak, hogy a többnyire csekély javadalmazású biztosítottak családjuk tagjainak betegsége esetében ne jussanak abba a mindenképpen végzetes kényszerhelyzetbe, hogy vagy alig elviselhető anyagi teherrel küzdjenek meg, vagy családjuk beteg tagjai a kellő gyógykezelés hiánya következtében a munkás társadalom pótolhatatlan kárára esetleg el is pusztuljanak. Hogy azonban a pénztárnak ez a teherviselése csak a valódi szükséglet födözésének terére szoríttassék, s a törvény szóban lévő nagyjelentőségű szociális intézkedése ne adjon visszaélésekre módot, a törvény szóban lévő rendelkezése két föltételhez köti a családtag segélyezését: 1. hogy a családtag keresettel ne bírjon, 2. hogy a biztosítotlal egy háztartásban éljen. Ezen föltételek vizsgálatánál mindenekelőtt az tűnik szembe, hogy a törvény a családtagoknak segélyezésre való jogosultságát csak általában a pénztári tag biztosított voltára alapítja, tekintet nélkül arra, mily nemű és családi állású a tag és jelesül férj, vagy feleség, apa avagy anya-e ? Vagyis a törvény a családtagok segélyezésének szabályozásánál nem az apai hatalomból, az apa családfői minőségéből s az ebből származó vagyonjogi szabályokból indul ki, hanem a családi kapcsolat mellett a fentidézett két föltétel szövegéből kitünőleg a gazdasági helyzetet veszi irányadónak, — jelesül azt, hogy a beteg családtag keresettel nem bírva, gazdaságilag tehetetlen, a biztosítottól függő helyzetben van. Az imént vázoltakból kitünőleg egyfelől magának a családtagnak ezen tehetetlénségénél fogva, másfelől azért hárította a törvény a családtagok betegségi segélyezésének feladatát a pénztárra, mert a kis javadalmazású alkalmazott nem képes elviselni a családtag kellő gyógykezeltetésének és ápolásának terhét. Ahol azonban ez a teher amúgy sem az alkalmazottra, hanem más személyre, pl. egy önálló vállalkozóra nehezedik, ott ezen tehernek a pénztárra való áthárítására nincs meg az igazoló ok. Ezek világánál nem támasztható az iránt kétely, hogy midőn a fentebb 2./ alatt jelzett feltétel a családtag betegségi segélyre való jogosultságához azt kívánja meg, hogy a családtag a biztosítottal >egy háztartásban* éljen, nem pusztán számszerűleg és helyileg kívánja meg a háztartás egységét — noha így is megkívánja — hanem azt követeli, hogy a családtag a neki létfentartást adó biztosított alkalmazottnak háztartásában éljen. Ha az a háztartás, amelyben a beteg családtag nem puszta szívességből vagy könyörületből (praecario), hanem jogszerűen, vagyis a tételes jog által javára