Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 1. szám - Utohangok a foszfor-tilalmi törvényhez

Munkásügyi Szemle 25 A kérvény további részében kifejezésre jut a tulajdonképeni cél, hogy a törvény révén előálló kár, illetve veszteség megtéríttessék. Ezenközben azonban oly rikító ellentmondásra akadunk, melyet külön kiemelni szükséges és fontos. Az állam törvények és rendeletek útján előírta a gyufagyárakban nélkülözhetetlen egészségügyi berendezések létesítését. A törvényes rendelkezések, a többi között a 24.929/998. számú, melyet a m. kir. belügyminiszter a m. kir. kereskedelemügyi miniszterrel egyetértőleg 1898. március 27-én bocsátott ki, igen üdvös, a gyufagyári munkások egészségét és épségét célszerűen védő intézkedéseket tartalmaz, amelyek gondos és szigorú végrehajtása azt eredményezték volna, hogy a foszforos gyufákat gyártó munkások közül kevesebben estek volna hivatásuknak, illetve a sárga foszfornak áldozatul. De ezt a rendeletet, épp úgy, mint a többit sem, a gyakorlatban nem hajtották végre; egyes helyeken ugyan a már elviselhetetlen viszonyokat úgy ahogy, leginkább a látszat és a hivatalos felügyelet megtévesztése kedvéért, javították, lényegében azonban e gyárak közegészségellenes volta változatlan maradt s a foszfor-nekrózis esetek száma nemhogy csökkent, hanem a munkáslétszám növekedésével arányosan emelkedett. Az idézett rendelet 19. §-a arra kötelezte a gyufagyárosokat, hogy a rendelet intézkedései folytán szükségessé vált mindennemű átalakításokat és berendezéseket a rendelet kibocsátásától (1898. márc. 27) számított hat hónap alatt — tehát legkésőbb 1898. szept. 27-ig — foganatosítani kötelesek. Az aradi iparfelügyelő 1900-ban kijelenti, hogy e rendelet »azonnali pontos végrehajtása tönkretette volna a gyufagyárakat.« Az 1908. év folyamán vagyis 10 évvel a fentemlített rendelet kibocsátása után a helyszínén vizsgált 10 gyárban — egy-kettőnek kivételével — oly egészségellenes és megdöbbentően szomorú állapotokat találtam, melyek arról győztek még, hogy a gyáraknak a rendelet értelmében való átalakítása egyrészt az anyagi áldozatok és az ahhoz szükséges munkálatok mérvénél, másrészt a rendelet végrehajtása, illetve betartása feletti ellenőrzés körülményességénél fogva csaknem kivihetetlen. Mintegy 10 évvel az 1898-ban kiadott rendelet után, akkor, midőn a most hozott foszfortilalmi törvény még csak óhaj volt, tárgyilagosan, a vizsgáló szemével nézve láttam a csak egy-két szóval jelzett helyzetet. A gyárosok egyesületének beadványa, mint általánosan felhangzott óhajt említi, hogy 10 — 15 évi átmeneti időt kellett volna megállapítani, mely elegendő lett volna az új befektetések amortizálására s minthogy ez nem igy történt, kárpótlást kér: 1. a 24.920/98. számú rendelet óta eszközölt egészségügyi berendezésekért, 2. az értéktelenné váló gépekért, berendezésekért, épületekért és még sok egyébért. Ezen óhaj s az abból következő kérések fejezik ki az egymást célzó ellentmondást, mert ha a gyufagyárosok a már jelzett rendeletben előirt beruházásokat abban az időben eszközölték volna, amelyet annak 19. §-a, mint végső határidőt előirt, az amortizálásra óhajtott 10—15 évből már eddig is eltelt volna 12, a törvény életbeléptetéséig, vagyis 1913-ig pedig a ^ végső határidőül kívánt 15 év. A gyárosok azonban a rendeletnek — amint arról magam meggyőződtem s amint az iparfelügyelői jelentésekből évről-évre újból és újból kiderül — nem tettek eleget. Ahol az ellenőrzést kellő szigorral végezték, inkább fizették ismételten is a kiszabott bírságot, amelyeket a talált szabálytalanságok és a rendelet be nem tartása miatt róttak ki, mivel ez a megoldás a már régóta szükségessé vált átalakításoknál jóval olcsóbb volt. A gyárosok tehát kárpótlást kérnek azokért az egészségügyi berendezésekért, amelyeket a törvényes rendelkezések ellenére nem létesítettek, de amelyeket létesiteniök kötelességük lett volna a gyár alapításakor és az üzem fejlesztésekor.