Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1911 / 1. szám - Balesetelhárítás

Munkásügyi Szemle 19 Ez a törvény a balesetelhárításnak egész külön fejezetet szentel. A balesetelhárítással csak nagyon lazán összefüggő titoktartási kötelezettségen kivül az indokolás szerint ez a fejezet a balesetek ellen való preventív küzdelemről tartalmaz nagyjelentőségű intézkedéseket, amelyek nélkül minden balesetbiztosítási törvény valóban hiányos volna. Lássuk tehát ezeket az intézkedéseket. A 183. §. annak az ellenőrzésére, hogy a balesetbiztosításba bevont egyes üzemekben megtétettek-e mindazon intézkedések, melyek az alkalmazottak életének és egészségének megóvására és a balesetek lehető elhárílására szükségesek, az iparfelügyelőket jelöli ki. Ez a régi állapothoz képest nem nóvum, jelentős változást tehát nem lehet tőle várni. Az egyéb ellenőrzésre vonatkozó intézkedések jórészt máris tárgytalanokká váltak, mert azok az üzemek, amelyekre vonatkoznak (posta, távírda, vasutak, bányák, dohánygyárak, stb.) részben a törvény által (bányák, dohánygyárak), részben pedig a végrehajtás során (vasutak, állami üzemek) majdnem teljesen kivonattak a kötelező balesetbiztosítás köréből. Nóvum, hogy az országos pénztár is megkeresheti az iparfelügyelőket annak megállapítása végett, hogy valamely előfordult baleset nem a hiányos berendezésnek volt-e a következménye. Ha azonban eszünkbe jut az az aggályoskodás, amelylyel az egyik ipari főfelügyelő 1909. évi jelentésében a balesetvizsgálatoknál közreműködő iparfelügyelők »példátlanul felelősségterhes véleményadási feladatára« azzal kapcsolatban mutat rá, hogy vagy a munkaadó, vagy a pénztár panaszolja majd be az iparfelügyelőt,1) ezt az intézkedést sem látjuk szilárd alapnak. Nem nagyon jelentős és biztató az a további intézkedés sem, hogy az országos pénztár abban az esetben, ha valamely üzemre vonatkozólag balesetelhárító intézkedést tart szükségesnek, ennek elrendelése végett az illetékes iparhatósághoz vagy a kiváltságos üzemekre vonatkozólag az illetékes miniszterhez fordulhat, mert ez is a régi állapotnak kínos gondossággal való fenntartása. Hasonló beszámítás alá esik az országos pénztárnak az a »joga« is, hogy általános óvórendszabályok kibocsátását is kérelmezheti. Németországon, ahol sokkal kevesebb szó esett és esik az autonómiáról és annak jelentőségéről, az ilyen szabályzatok kibocsátásának joga az önkormányzati szervet illeti. Az állam csak a jóváhagyás jogát tartotta fenn magának, azonban ezt sem politikai hatóság, hanem szakhivatal, a Reichsversicherungsamt útján gyakorolja. Az eddig ismertetett rendelkezések eredménye különben még a legkitűnőbb végrehajtás esetén is csak az lehetne, hogy a kellő balesetelhárításról nem gondoskodó üzemtulajdonos kihágásért marasztaltatnék. Néhány koronás, vagy eddig ismeretlen szigort feltételezve, száz-kétszáz koronás pénzbüntetések azonban aligha tekinthetők megfelelő intézményes biztosítéknak, ha meggondoljuk, hogy igen sok esetben ezrekbe kerülő berendezésekkel állanak szemben. Haladást csak olyan intézkedésektől lehet várni, amelyek az üzemtulajdonosnak jól fölfogott üzleti érdekévé teszik a kellő balesetelhárító berendezések alkalmazását. Hogy mennyire így van ez, meggyőzően bizonyítja, hogy a tüzkárbiztosító társaságok díjtételei sokkalta hatékonyabban előmozdították a tűzbiztonságot, mint a tűzrendészeti hatóságok intézkedései. Ezen a nyomon indult az 1907 : XIX. t.-c. 184. §-a is, amikor az Országos Pénztárnak megadja azt a jogot, hogy az óvórendszabályokat vagy ovókészüléket nem alkalmazó munkaadó üzemét magasabb veszélyességi osztályba sorozhatja vagy, ami ezzel egyértelmű, magasabb balesetbiztosítási járulékkal terhelheti. Kár, hogy a törvény ezt ahhoz köti, hogy az óvórendszabályok és óvókészülékek »előirtak« legyenek. Az előzményekből és a beállításból ugyanis világos, hogy ez alatt tulajdonképen a hatóság ') L. Hlavács : Az iparfelügyelők tevékenysége. Munkásügyi Szemle I. évf. 787. és 788. old.