Munkásügyi szemle, 1911 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1911 / 1. szám - Balesetelhárítás
20 Munkásügyi Szemle által elrendelt rendszabályokat és készülékeket kell érteni, ami a balesetelhárítás terén nem valami kiváló iparhatósági eljárásnak ebbe a dologba való bekapcsolását jelenti. Súlyos hiány az is, hogy az üzemtulajdonosok túlnyomó részex) kiesik ez alól a különben hatályossá tehető intézkedés alól, mert a legföljebb öt munkást alkalmazó üzemek tulajdonosai előre meghatározott és a megállapított veszélyességi osztályoktól független balesetbiztosítási díjat fizetvén, üzemük miként való besorozása anyagilag nem érinti őket. Ha még megemlítjük azt is, hogy az 1893 : XXVIII. t.-c. hatályon kivül nem helyezett 37. §-ával szemben, amely a munkaadó által tett balesetbiztosító intézkedéseknek az alkalmazottak által való be nem tartását kihágásnak minősíti és 200 koronáig terjedő pénzbüntetéssel sújtja, az 1907 : XIX. t.-c. 184. §-a ugyanerre a delictumra az iparhatóság által kiszabható öt és ismétlődés esetén tiz koronáig terjedt? pénzbírságot szab ki, továbbá azt is, hogy az utóbb említett törvény 185. §-a kötelezővé teszi az »elrendelt« óvórendszabályoknak és tilalmi rendelkezéseknek kifüggesztését: kimerítettük a »Balesetbiztosítás« című fejezet prevencióját. Az elmondottakból minden megerőltetés nélkül le lehet vonni azt a következtetést, hogy a »Balesetbiztosítás* című fejezet végrehajtásához, ha az a jövőben meg is történik, valami nagyon vérmes reményeket szintén bajos fűzni, mert nem nyújt elég egyszerű és közvetlen módot arra, hogy a balesetbiztosítási szervezet a munkaadók üzleti, anyagi érdekévé tegye a balesetelhárítást. Szerencsére az 1907 : XIX. t.-c.-nek a »Veszélyességi osztályokba való sorozás és a balesetbiztosítás költségeinek fedezése« című fejezete nem zárja el egészen ennek az útját, amennyiben a veszélyességi táblázat miként való megszerkesztését az önkormányzatra és az Állami Munkásbiztosítási Hivatalra bizza. Azokban az országokban, amelyekben a kötelező balesetbiztosításnak múltja is van, a veszélyességi táblázatok megalkotásánál kétféle utat szoktak követni a végből, hogy a balesetelhárítás és az üzemtulajdonos anyagi érdeke között közvetlen kapcsolatot létesítsenek. Az egyik a német, a másik pedig az osztrák rendszer. Közös jellemvonásuk ezeknek a rendszereknek, hogy az egyes üzemfajoknak megfelelő veszélyességi osztályokat annak a megterhelésnek arányában állapítják meg, amelyet az ezekben az üzemfajokban előfordult balesetek előidéztek. Más szóval a veszélyesség mértékét a pénzügyi teher nagyságában látják, amint ez különben a veszélyességi táblázatok pénzügyi célját tekintve, a biztosítás mai állása mellett másképen nem is lehetséges. A pénzügyi terhet azonban mind a két rendszer nagyon helyesen csak a veszélyességi osztály megállapításáig veszi mértékadónak. Az egyes üzem veszélyességének a veszélyességi osztályon belül való megítélésénél már nem a pénzügyi terhet, hanem az üzem sajátosságait, berendezését srb., egyszóval az úgynevezett technológiai sajátságokat veszik figyelembe. Az ellenkező eljárás képtelenségekre vezetne, amennyiben végeredményében azt jelentené, hogy minden üzem a maga kockázatát kell, hogy viselje, ami a biztosítás fogalmával és rendeltetésével homlokegyenest ellenkezik. A veszélyességi osztályokon belül tehát a németek és osztrákok egyformán technológiai ismérvek alapján értékelnek. A közös célt, tudniillik a balesetelhárítás szempontjából minél tökéletesebb berendezés és az üzemtulajdonos anyagi érdeke közötti kapcsolatot azonban más és más módon igyekeznek megközelíteni. A német szakszövetkezeteknél (Berufsgenossenschaft) általában minden veszélyességi osztályban csak egy veszélyességi arányszám van. Az illető osztályba tartozó üzemek részére általában ugyanazt a számot állapítják ») 60.366 besorozott üzem közül 50.725 üzem tulajdonosa.
