Munkásügyi szemle, 1910 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1910 / 1. szám - Az olasz-magyar balesetbiztosítási egyezmény

IS Munkásügyi Szemle tézetek gyermekek számára. Franciaországban már az 1905-ik évben 23 tengeri gyermeknépszanatóriumon felül, 12 gyermekszanatórium s 7 gyermeküdülőtelep, valamint 22.000 gyermeknek segítséget nyújtó 170 szünidei gyermektelep bőven fejt ki a gümőkórtól való megmentést célzó működést És e nagy arányú gyermekvédelmi akcióval szemben csakis 13 oly magánjótékonyság, város, betegsegélyző egyletek által felállított vagy támogatott népszanatórium állott a nálunk majdnem háromszor nagyobb francia nemzet felnőttéi rendelkezésére, melyekben 724 ágy volt elhelyezve, hogy azok a beteget vagy díjtalanul kezeljék, vagy napi 5 frankért; e díjazás igazolja, hogy e szanatórium egy része nem egészen »népszanatórium« jellegű, úgy hogy a nálunk jóval gazdagabb s rendezettebb gazdasági viszonyok közt élő franciák jelentéseikben maguk is beismerik, hogy nagy számú tüdőgümős betegei számára alig állana rendelkezésre hely a tüdőszanatóriumokban. A szociális törvényekben szűkölködő s inkább a kölcsönösségen alapuló betegsegélyző egyesületekben tömörülő francia munkásság ennek a szanatóriumi mozgalom hiányának nem nagyon vallotta kárát. A szanatóriumi eredmények gazdasági mérlege Franciaországban elég jókor azt a nézetet érlelte meg, hogy a szegényebb sorsú s előrehaladt gümőkórban szenvedő egyén, ki nem tudja a szanatóriumi drága díjtételeket megfizetni, ki ha nem hozható kedvező vagy megfelelő szociális helyzetbe, akkor elveszett a társadalom számára; emellett a tulajdonképeni cél elérésére nemcsak a már megbetegedettek megmentéséről, hanem a még ép s nem fertőzött egyének védelméről is kell gondoskodni. Tehát csakis e kettős törekvések: a gyógyító és preventív intézkedések eredményezhetik a kívánatos sikert, amelynek elérésére megalkották az arra szolgáló intézményt: a dispensairet, a gondozót, melynek a tuberkulózis-kérdés megoldásánál nagyra hivatott feladata van. A dispensaire sűrűn lakott városrészekben áll s feladata: a már gümőkórban megbetegedett, vagy arra gyanús szegénysorsú egyéneket felkeresni, ezeket s hozzátartozóikat a követendőkre kioktatni és ezek kivitelére felügyelni; a már munkaképtelen, de házilag ápolható betegeket élelmiszerekkel, fűtőanyaggal, ruhával segélyezi, köpőcsészével s fertőtlenítő szerekkel látja el, fehérneműjét mosatja, lakását tisztán tartatja, szükség esetén megfelelő lakást is szerez a betegnek. Ha pedig a beteg nem hagyható házi kezelésben, úgy elhelyezi a szükséghez képest néha szanatóriumokban, üdülőtelepeken, de többnyire a tüdőbeteg-menhelyekben vagy kórházban, vagy a kórház szanatóriumszerű tüdőbetegosztályán. A szanatórium a gümőkórra gyanúsat, vagy magát a már megbetegedettet veszi ápolásba, gyógyítja, ellátja, előkészíti s oktatja arra az időre, amikor ismét elfoglalja helyét a társadalomban, közben azonban sem a beteg családjáról vagy hozzátartozóiról, sem a szanatóriumi elbocsátás után a betegről nem gondoskodik. A dispensaire pedig — ha teljes mértékben gyakorolja hivatását — a beteg gyógykezelésén és ellátásán kívül a család és hozzátartozók szükségképpeni támogatásáról s mindannyi oktatásáról és védelméről gondoskodik s így nemcsak gyógyító, hanem preventív ténykedést is fejt ki, mely individualizáló, minden egyes beteg speciális s az adott viszonyait kikutatva, a teendők terén ahhoz is kellően alkalmazkodik. Tekintve, hogy a munkásosztályhoz tartozó beteg legtöbbször oly időben jelentkezik szanatóriumi vagy egyáltalán orvosi kezelésre, amidőn állapota már annyira előrehaladott, hogy szanatóriumi kezelésre már nem is alkalmas, sokkalta nagyobb jelentőségű reá nézve a dispensaire, mely tekintet nélkül állapotának mérvére, kellő elbánásban és kezelésben részesíti. Első sorban tehát dispensairek létesítésére kell törekednünk s csak azután, amikor ezek lehetőleg széles alapon működve úgy a gyógyítás, mint a védelem terén számra méltó eredményeket értek el, akkor lehet és kell törekedni — népszanatóriumok létesítésével — a szanatóriumi